Sziasztok, megint megjöttem az új fejezettel. Jó szórakozást hozzá!
*****
Izgatottan álldogáltam édesapám lakása előtt, de nem volt merszem becsöngetni. A merészség, ami eddig a pillanatig kísért, hirtelen elhagyott. A kezemben ott volt az ajándék: egy kiváló évjáratú különlegesség, amit még évekkel ezelőtt szereztem be, mondván, hogy valami különleges alkalomra tökéletes lesz. Mégis, ahogy ott vártam a jó szerencsét a falap előtt, megijedtem. Magamtól, a lehetőségtől, hogy ezzel a húzásommal tönkreteszem a bulit, apámtól, aki akár egy rossz szavam miatt elhordhat mindennek, és legfőképpen Inseongtól. Ő volt az, aki akár egyetlen mondatával képes volt belém szúrni a kést, majd megforgatni azt. És a legrosszabb az, hogy meg is tette, ha lehetősége adódott rá…
- Hát te? – hallottam meg magam mögül Jihun hangját, mire hátranéztem. Kedves mosollyal üdvözöltem, örültem neki, hogy nem egyedül kell belépnem az oroszlán barlangjába.
- Most érkeztem én is – füllentettem, bár elég átlátszóan. Elég egyértelmű, hogy akkor nem csak az ajtó előtt találkoztunk volna, hanem mondjuk az utcán vagy a kereszteződésnél, ha úgy van, ahogy mondom.
- Akkor menjünk be, jó? – nyúlt a kilincs felé, én pedig mély lélegzetet vettem és elbűvölő mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy még véletlenül se legyen rajtam semmi kifogásolható.
Ahogy beléptünk, azonnal megéreztem a leves és a sütemény illatát. Valamiért az egész helyzet arra emlékeztetett, amikor még kiskoromban egy hétvégét kellett apánál töltenem. Akkor is rengeteg mindent készített nekünk Inseonggal, megcsillogtatta a séftudományát.
- Megjöttünk! – kiáltott fel Jihun, miközben megszabadultunk a cipőinktől. Lábdobogást hallottunk, majd az egyik ajtó mögül felbukkant a születésnapos feje is.
- Na, ki a titokzatos hölgy, akit magaddal… - Ahogy megpillantott, megakadt a torkán a szó. Elvörösödve meghajoltam felé, miközben illedelmesen köszöntem neki.
- Jó estét kívánok! – szólaltam meg fennhangon. – És boldog születésnapot! – nyújtottam át a kezemben tartogatott csomagot.
- Á, igen, szia, Inhee – vette el zavartan az ajándékot. – Örülök, hogy látlak.
Nyilvánvaló hazugság volt a szájából az utolsó mondat, de ezt elég volt, hogy mi ketten tudtuk.
- Édesanyád hogy van? – kérdezte kedveskedően, annak ellenére, hogy ez mennyire álszentségként hatott tőle. Továbbra is csak tettem a szépet, nem akartam lebukni Jihun előtt a bonyolult családi kapcsolatainkkal.
- Kissé betegesen, de azért jól. – Ebben az egy mondatban minden benne volt: az, hogy őt hibáztatom, amiért anyu belebetegedett Inseong hiányába, hogy nekem mennyire fáj, hogy így két részre szakadt a családunk, és az is, hogy ennek ellenére, én nem haragszom rá semmiért. A történtektől függetlenül ugyanúgy az édesapám maradt, még ha ő ezt nem is akarja elismerni.
- Na, ki érkezett meg? – rohant be Jihun az étkezőbe a többiekhez, én pedig szorosan követtem őt.
- Sziasztok – köszöntem fennhangon, de nem reménykedtem abban, hogy észre is fognak majd venni. Mivel a srácok jól lefoglalták egymást, én a vendéglátónkhoz fordultam. – Tudok valamit segíteni esetleg? – kérdeztem odaállva mellé, levéve az egyik zöld kötényt az akasztóról, majd magamra húztam az anyagot, készen állva bármire, amit kiad nekem.
- Megpucolnád a zöldségeket? - Látszott rajta, hogy nem örül túlzottan a jelenlétemnek, többször pillantott aggódva Inseong irányába is, amíg az utolsó simításokat végezte a húson, mielőtt visszatette volna a sütőbe Én készségesen álltam neki a rám kiszabott feladatnak, kissé belemerülve a saját gondolataimba, agyalva a dilemmákon, amikhez ez a felelőtlen döntésem vezetett.
- Mi a helyzet, Inhee? – Youjin érkezését mellém csak akkor vettem észre, amikor az egyik hámozókést a kezébe véve segíteni kezdett nekem. – Látom, hogy valami bánt – vonta meg a vállát kérdő tekintetemre.
- Ó, hogy az… - motyogtam feszülten. Nem akartam megint a problémáimmal traktálni. De hát ő jött ide és kérdezte meg… - Nem igazán érzem magam idevalónak, annak ellenére, hogy folyamatosan a gyerekkoromat juttatja eszembe a hely. Tudod, így visszanézve, elég sok időt töltöttem itt, amik azért beleégtek az emlékeimbe, még akkor is, ha egy kezemen meg tudom számolni a szép emlékeket, amik apához kötnek – meséltem halkan, a szemembe pedig könnyek gyűltek, ahogy visszagondoltam azokra az időkre. Francba, túl sokat sírok mostanában… - Ah, de miket is beszélek, nem akarom, hogy elund itt magad. Menj csak vissza a többiekhez, én ezt megcsinálom, nem kell engem pesztrálni.
- Azért jöttem ide, mert ide akartam jönni, azért kérdeztem, mert meg akarlak ismerni. A barátod akarok lenni, te nő, és ahhoz az kell, hogy mesélj nekem – szidott le játékosan, mire elnevettem magam.
- De hát te még alig meséltél magadról valamit…
Érdekes belegondolni, hogy tulajdonképpen a barátságunk Youjinnal csak itt vette igazán kezdetét. Sok mindent megtudtam róla, a kedvenc színeitől kezdve a kedvenc rajzfilmkarakteréig, mégis, úgy éreztem, sok mindent tartogat még számomra. Rövid idő alatt vált a legjobb barátommá, akivel tulajdonképpen bármit megoszthattam.
Mégis, ez az este, édesapám születésnapja nagyon mélyen beleégett a tudatomba. Nem csak azért, mert végre elsimulni látszott a csatabárd köztem, és a testvérem között, hanem mert apuval is rendeződni kezdtek a dolgaim, ráadásul nem is akárhogy…
- Inhee, beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt? – lépett oda a másik oldalamra, ezzel megzavarva Youjin mesedélutánját. Csak bólintottam, hamar komorrá vált az arcom, amikor láttam, hogy valami nagyon fontos dolgot szeretne velem megosztani.
Elvonultunk a többiek kíváncsi tekintete és hallgatózó fülei elől, akik érdeklődve figyelték a párosunkat. Inseong szobájában telepedtünk le, és szomorúan konstatáltam, hogy a helyiség teljesen megváltozott azóta, hogy utoljára láttam.
Egy ideig csendben ültünk mindketten, én vártam, hogy összeszedje a gondolatait, és végre kinyögje, amit szeretne.
- Tudod… - szólalt meg végül halkan és bizonytalanul, mintha ő maga sem tudná, mit kéne mondania. – Nem tudom, édesanyád mennyit mesélt a válásunkról, így azt hiszem, az a legjobb, ha az elejéről kezdem.
Nem szakítottam félbe, a kérdéseim ráértek később is. Hagytam, hadd adja ki magából a több mint húsz éves fájdalmát és a sérelmeket, amik anyu miatt érték. A megalázottságot, ami a felesége rajtakapását követte, majd a válási procedúrát, aminek a során kiharcolta, hogy legalább Inseongot nála helyezzék el. Voltak pillanatok, amikor elképedtem, hogy anya, a nő, akire mindig felnéztem és hasonlítani akartam, ilyen dolgokat tett. Ilyen aljas és mocskos módszerekkel akarta megnyerni a pert, két évig hazudott az apámnak, aztán további húsz évig nekem…
- Szóval… Nem azért hagytál ott, mert ott akartál, hanem mert nem tudtál elvinni… - vontam le a következtetést kissé kábán. Sokkoltak az információk, és a tény, hogy két évtizedet kellett kihagynom az apámmal és a bátyámmal való kapcsolatomból, mert a másik szülőm ezt akarta. Tulajdonképpen elszakított tőlük, anélkül, hogy ezt felfogtam volna.
Abban a pillanatban utáltam anyát. Dühös voltam rá, jobban, mint valaha, és úgy éreztem, legszívesebben kiabálnék vele. Bemesélte nekem, hogy apa a gonosz, miatta ment szét a házasságuk, miatta nem találkozhatok a testvéremmel, hogy valójában soha nem is éreztem magam jól vele, most pedig kiderült az igazság.
- Miért nem mondtad el előbb? – kérdeztem a szemébe nézve. Láttam rajta, hogy erre a kérdésre számított, még ha nem is szívesen válaszol rá.
- Attól féltem, nem hinnél nekem. Mikor találkoztunk az ügyészségen, megijedtem, azért viselkedtem úgy veled. Azt hittem, azért akarsz velem beszélni, mert anyád ellenem uszított, és nem szerettem volna összeveszni veled… - magyarázkodott halkan hadarva, kínosan érezte magát, hogy ezt be kell vallania.
- És most miért mondtad el? – Nem hagytam békén, mindent tudni akartam. Az ő érzéseivel akartam foglalkozni, hogy elnyomhassam a saját zaklatottságomat.
- Én…
- Ó, szóval itt vagytok – nyitott be a szobába Inseong, ezzel félbeszakítva a beszélgetésünket. – Igazán örülök, hogy képesek vagytok normálisan társalogni egymással, de a konyhában éppen Seungjun próbálja menteni a menthetőt, ugyanis elkezdett füstölni a hús. – Láttam valami huncut csillanást a tekintetében, ahogy apára nézett, aki azonnal kirohant az ajtón, a többiekhez, ezzel magunkra hagyva minket. – Sikerült megtárgyalni mindent? – kérdezte végül, pár pillanatnyi szótlan ácsorgás után, és ekkor vált világossá számomra minden korábbi beszélgetésünk.
- Te tudtad – sápadtam le a felismerésre. – Te végig tudtad, és azért viselkedtél velem úgy, mert azt hitted, hogy őt választottam helyettetek.
- Miért, te mégis hogy reagáltál volna a helyemben? Utoljára évekkel ezelőtt láttalak, és nekem apa elmondta, hogy mi történt kettejük között. Azt hittem, neked is… - Láttam rajta, hogy ha nagyon belelovallja magát a dologba, akkor ma itt megint összeveszünk, így inkább csak a vállára tettem a kezem és rámosolyogtam.
- Nem a te hibád. Nekem senki nem mesélt semmit a múltról. Lépjünk túl rajta, az a lényeg, hogy most mi van – reagáltam bizakodóan, majd csatlakoztam a többiekhez az étkezőben.
A húsból végül nem lett semmi, ugyanis szénné égett a sütőben, amíg mi lelkiztünk, de legalább leves, süti és pezsgő maradt. Az este további része jó hangulatban telt, annak ellenére, hogy nem tudtam kiverni a fejemből a múltnak azon részét, amiről csak most szereztem tudomást.
Mivel az én gyerekkori szobám még mindig a sajátomként funkcionált, apuval és bátyóval töltöttem az éjszakát, még azután is, hogy a többiek leléptek. Youjin és Jihun is egy-egy öleléssel köszönt el tőlem, noha a szöszi nem értette, miért maradok. Csak vigyorogva figyeltem, ahogy az idősebbet nyaggatja a kérdéseivel, aki viszont a kérésemre egy szót sem árult el neki.
A nosztalgia jó dolog, főleg akkor, ha a hálószoba a több mint öt évvel ezelőtti állapotokat mutatja, amikor is az utolsó látogatást ejtettem meg ott.
- Tudod, reménykedtem, hogy valamikor visszajössz – jelent meg apu az ajtóban, miközben én végigsimítottam a falon lévő posztereken. – Mindent ugyanúgy hagytam neked, hogy amikor hazatérsz, akkor úgy alakíthasd, ahogy szeretnéd – mondta, mire rápillantottam. Valami láthatott a szememben, ugyanis hamar mentegetőzni kezdett. – Tudom, nem végleg maradsz, csak gondoltam, itt tölthetnél pár éjszakát, hogy tudod… Jobban megismerhessük egymást.
- Örömmel tenném – viszonoztam hálásan a mosolyát.
Nem minden fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Ezt ugyan eddig is tudtam, de most realizálódott bennem igazán, ahogy a piciny nappaliban ülve éjszakáztunk mi hárman, mint egy igazi család. A munkáról való nézeteiket ugyan nem osztottam, de sok mindent tanultam tőlük a joggal kapcsolatban is. Közösen sütöttünk sütit, mint a régi szép időkben, megtudtam, hogy Inseongnak tetszik egy lány, hogy apa a válás óta nem talált senkit magának, de tökéletesen megvan egyedül. A bátyámmal kezdtük visszaállítani a kapcsolatunkat, előfordult, hogy ugyanazt mondtuk ugyanabban a pillanatban, vagy kitaláltuk a másik gondolatát.
Boldoggá tettek, olyan érzéseket csaltak elő belőlem, amik az elmúlt öt évben hiányoztak az életemből. Anyu folyamatosan váltakozó pasijai mellett nem volt lehetőségem igazi családra, a barátokat pedig hanyagoltam, most pedig, hogy ismét összehangolódtunk mind a hárman, egyszerre kaptam mindkettőből.
Három napot töltöttem abban az emeleti lakásban, azzal a kis megszakítással, amíg hazamentem váltásruháért és a laptopomért. Beszéltem közben Changwookkal is, hogy hétfőre szabadságot kérek, hogy egy kis időt tölthessek együtt a családommal. Meglepődött, de beleegyezett, és ezért nagyon hálás voltam neki.
A megszokásomat most, hogy megtudtam, mi vezetett a szétválásunkhoz, nem tartottam meg, nem hívtam fel anyut vasárnap este, és ő sem keresett engem. Fájt ugyan, de a harag még mindig ott forrongott bennem, így jobbnak láttam ezt így.
- Bejöhetek? – kopogott az ajtómon Inseong második este.
- Persze – invitáltam beljebb, ő pedig szó nélkül leült az ágyamra. Éreztem felőle a bűntudatot, láttam a szemében mindent, hogy mit szeretne mondani. – Nem kell bocsánatot kérned. Megértem, hogy mit miért mondtál. Emberek vagyunk, normális, hogy kicsúsznak dolgok a szádon – simítottam elnézően mosolyogva a hátára a kezem. Olyan jó volt így, közel egymáshoz.
- De megbántottalak, ráadásul nem is egyszer – ellenkezett, mire felnevettem. Nem tudtam komolyan venni a veszekedéseinket, így, hogy már elmúltak, és ismét jóban voltunk, ikrekként viselkedhettünk.
- Zárjuk le a múltat, és kezdjünk tiszta lappal, jó?
- Jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése