Pillangó a holdfényben - Ötödik fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, bár egy kicsit több kihagyással, mint terveztem. Kissé összecsaptak a fejem felett a hullámok mostanában, de itt van, megérkezett. Jó szórakozást hozzá, és kérlek, hagyjatok magatok után nyomot! 

*****

 - Látom, jó kedved van. Csak nem történt valami?

Anya ott ült a fotelomban, a nappalim közepén, és láthatóan csak rám várt. Épp, hogy hazaértem a három nap után, és ő várt rám, teljes valójában. Csak nem hiányoztam neki? Vagy furcsának tartotta netán, hogy nem hívtam?

 - Mármint azon kívül, hogy kerek húsz éven keresztül a szemembe hazudtál, elszakítottál a családomtól és tönkretetted a kapcsolatom apával és Inseonggal? Nem, ha ezt leszámítjuk, nem igazán történt semmi – vontam vállat flegmán, arcomról lehervadt a mosoly. Láttam, ahogy kifut a vér az ereiből, olyan sápadt lett, hogy szinte beleolvadt a hófehér falba. – Szóval tényleg így volt. Nem várom el, hogy megmagyarázd, nem kérem, hogy mentegetőzz, csak… Most menj el. Át akarom gondolni a dolgokat – közöltem kissé neheztelő hangon, de ő nem mozdult.

 - Kicsim… - kezdett volna bele, de én tudomást sem véve róla ledobtam a táskámat a kanapéra, majd a konyhába sétálva nekiálltam kaját főzni. – El akartam mondani neked, de sosem vitt rá a lélek. Féltem, hogy téged is elveszítelek, ahogy a bátyádat.

 - Mondtam, hogy nem érdekel a magyarázatod! – vágtam le a lábost a konyhaszekrényre, ami nagy zörrenéssel érte el a felszínt. A düh, amit eddig visszafogtam, kezdett eluralkodni rajtam, annak ellenére, hogy nem állt szándékomban tiszteletlennek lenni anyuval. Mégis, láttam rajta, hogy kicsit megrettent a hirtelen kitörésemre. – Csak menj el, kérlek – jegyeztem még meg visszafojtott hangon, majd ismét a főzés foglalta le minden figyelmemet. Ezúttal szerencsére hallgatott a szép szóra, így amint hallottam a bejárati ajtó csukódását, megkönnyebbülten fellélegeztem. Villámgyorsan kaptam elő a mobilomat, és gyors üzenetet pötyögtem Youjinnak.

„Tudnunk most beszélni?”

Szinte azonnal kaptam választ a kérdésemre, így a következő tettem már az volt, hogy a neve mellett rámentem a kis zöld telefon ikonra.

 - Mi történt? – szólt bele szinte azonnal, hallottam a hangján az aggódást.

 - Igazából csak… Fogalmam sincs, kit kellett volna felhívnom. Anya épp az előbb ment el, én pedig kiabáltam vele, Youjin… Kiabáltam vele… - Éreztem, hogy most kezdek csak igazán összezuhanni a pár nap alatt összegyűlt terhek súlya alatt.

 - Átmegyek – jelentette ki, amint befejeztem a mondatot. – Vigyek valamit? - kérdezte még, de már hallottam a telefonban, hogy húzza magára a pulcsiját.

- Valami alkoholt, légyszi. Ezt nem lehet józanul kibírni – motyogtam még, majd hallottam, hogy bontotta a vonalat. Még elküldtem neki SMS-ben a címemet, majd visszatértem a ramyeon főzéséhez. A víz már forrt, de rájöttem, így, hogy Youjin átjön, két adagot kell, hogy csináljak.

Elmélyültem hát ebben a nem túl embert próbáló feladatban, amivel sikerült is valamennyire elterelni a gondolataimat a családi perpatvarról, legalább addig, amíg az alkohol meg nem érkezik.

 - Szóval fényes nappal iszunk, azt mondod? – vigyorgott rám a colos, miközben kipakolta a dohányzóasztalra, amit hozott: sojut és sört. Sokat.

 - Azt mondom – bólintottam határozottan, majd leraktam a lábost az asztal közepére és leültem vele szemben. Megfogtam az egyik üveget, kinyitottam, és kortyoltam egy nagyot. Éreztem az alkohol melegét, ahogy leért a gyomromba, és ennek egy jó nagy sóhajtás kíséretében hangot is adtam. – Előre szólok, hogy részegen egy önsajnáló picsa vagyok, szóval, ha el akarsz menekülni a bőgésáradattól, még most megteheted – villantottam rá kegyes mosolyt, mire csak felnevetett.

 - Én meg nagyon jó hallgatóság, tekintve, hogy nagyon hamar bealszom, szóval csak nyugodtan. Nem lesz ebből baj a főnöknél? – Láttam egy kis aggódást csillanni a szemében, de gyorsan megnyugtattam, mielőtt itt hagyna.

 - Nem lesz, ha meg mégis, akkor elrendezem, nyugi – legyintettem, majd nekiálltam enni, és mutattam neki, hogy ő is tegyen így.

Ezután egy darabig csendben iszogattunk-eszegettünk, egészen addig, amíg be nem ütött a soju-sör keverék. Onnantól kezdve nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy sírtam és nevettem egyszerre, meg elmeséltem úgy körülbelül az egész élettörténetem, immár új köntösbe csomagolva. Anyát elhordtam mindennek, aztán reggel már az ágyamban keltem, úgy, hogy Youjin azzal a minimum száz kilójával rám nehezedett, és valamiért hiányzott a pólója. Jó, mondjuk nekem nem, de…

Éreztem, ahogy megmozdul rajtam, és ekkor éreztem, ahogy valami a combomhoz ért. Ez így olyasmi volt, amit képtelenség lett volna félreérteni, így kínomban felnevettem, mire Youjinnak felpattantak a szemhéjai, és döbbenten pillantott le rám, ahogy a könyökére támaszkodva feljebb emelkedett. Mivel végre levegőt is kaptam rendesen, kitört belőlem a röhögés. Mikor ő is rájött, mi a szórakozásom tárgya, az arca paradicsomszínre váltott, és villámgyorsan leszállt rólam, majd eltűnt a fürdő ajtaja mögött. Úgy döntöttem még pár pillanat szakadatlan nevetés után, hogy talán kéne valami reggelit is csinálni, amíg társaságom az ügyes-bajos dolgait intézi.

 - Nyugodtan tedd, amit kell odabent, addig csinálok kaját – kiabáltam be az ajtón, majd még mindig kuncogva vettem a konyha felé az irányt. Nem fektettem túl sok energiát a konyhatündérkedésbe, egyszerűen csak elővettem a kimcsit, a rizsfőzőben megcsináltam a rizst és sütöttem egy kis tojást.

Ilyenkor felettébb szerencsésnek érzem magam mindig, hiszen egyszerűen nem tudok másnapos lenni. Mindig elmarad a fejfájás, a hányinger és a rossz közérzet, amik másokon általában jelentkeznek.

 - Mennyi az idő? – lépett be egy törülközővel a derekán a colos a helyiségbe, mire félrenyeltem a narancslevet. Azt hiszem, a meglepődéstől – és a látványtól, persze – hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy hívnak, nemhogy megmondjam, hány óra van.

 - Öhm… - Őszintén szólva, nehéz volt levenni róla a tekintetem, ugyanis láttam a felsőtestén lecsorogni a vízcseppeket, és akármennyire is csak barátként tekintek rá, egyszerűen csak észveszejtően vonzó volt. – Hat óra, azt hiszem…

Csak mikor eltűnt a szemem elől, jöttem rá, miféle kicsinyes bosszú volt ez részéről, amiért kinevettem.

 - Utállak! – kiabáltam még utána játékosan, de csak a fóka-szerű kacagását hallottam.

Beérve az irodába egy igencsak dühös Changwook fogadott minket, mellette egy látványosan aggódó Jihunnal, akinek a ráncai a homlokáról csak akkor tűntek el, amikor meglátta Youjint.

 - Mégis mi a francot gondoltál, hogy nem veszed fel a telefont, te idióta? Tudod, mennyire aggódott érted mindenki? – támadta le a szöszi, de ivópajtim válaszát már nem hallottam, mert Changwook intett, hogy beszéde van velem, így elzárkóztunk a tárgyalóba.

 - Magyarázatot. Most. – Nem kérés volt, határozott parancs. Sejtettem, hogy sor fog kerülni erre, így kitálaltam neki mindenről. Ő volt az egyetlen ember az életemben, akinek mindent, tényleg mindent elmondhattam, és kénytelen is voltam, ha nem akartam, hogy kirúgjon. Elmeséltem neki anya felbukkanását, hogy mennyire kiakadtam rá, és hogy Youjin is miattam nem jött dolgozni, hiszen feltartottam és seggrészegre ittuk magunkat.

 - Sajnálom, az én hibám volt. Vállalom a következményeket – hajtottam le a fejem bűntudatosan, mire összeborzolta a hajam és az ajtó irányába lépett egyet, így pont mellém ért. A vállamra tette a kezét és kissé megszorította azt.

 - Legalább egy sms-t küldened kellett volna, hogy tudjuk, jól vagytok, és nem jöttök. Ezért két hétig Jihunnal ti takarítotok minden nap, munka után, és ti mentek el ebédért – rótta ki a büntetést, én pedig meglepődve felkaptam a fejem.

 - Jihunnal? – adtam hangot a gondolataimnak, hiszen tudtommal ő nem tett semmit, ami miatt megrovást érdemelne.

 - Épp most húzott be egyet Youjinnak, ezzel fizikai sérülést okozva, ugyanis, ha jól látom a rolón keresztül, vérzik is.

Megfordultam, és kirohantam az ajtón, így szembe találtam magam a földön fekvő colossal, és a felette térdelő szöszkével.

 - Ugye tudod, ha Inseong ezt megtudja, elbúcsúzhatsz a nemesebb részeidtől? – sziszegte az arcába Jihun, mire odaléptem és a hajánál fogva álló helyzetbe húztam. Tekintete így egyvonalba került az enyémmel, ami azt jelentette, közvetlenül a szemébe mondhatom a mondandómat.

 - Ha pedig még egyszer meglátom, hogy megütöd, te is elbúcsúzhatsz tőlük – suttogtam fenyegetően, majd elengedtem és leguggoltam a sérült mellé. – Megvagy? – kérdeztem, miközben előhalásztam egy zsepit a zsebem mélyéről, és a szemöldökéhez szorítottam, ezzel próbálva elállítani a kis vérpatakot, ami lecsordult az arcán.

 - Voltam már jobban is, de ja, megvagyok – villantott rám gyenge mosolyt, mire szúrós tekintetet vetettem rá. – Nyugi, csak kicsit szédülök. Pár perc, és jobban leszek.

Mondanom se kell, azt a pár percet a főnök irodájának kanapéján töltötte, fekve, csak úgy, mint a nap további részét. Jihunnak kellett átvennie a részét a munkából, így egyedül mentem el az ebédünkért a közeli gyorsétterembe.

 - Hogy van a másnapod? – éreztem meg a meleg leheletet a tarkómon, miközben a soromra vártam, hogy rendelhessek. Meglepetten fordultam hátra, és a bátyámmal találtam szembe magam, aki önelégülten vigyorgott. – Youjin tegnap felhívott, mielőtt még kiütötte volna magát, hogy ne aggódjak, ha nem jössz el a találkozónkra este, ugyanis épp hulla részeg vagy – magyarázkodott felvont szemöldököm láttán. Agyamban próbáltam összerakni a darabkákat, egy pillanatra fogalmam sem volt, mégis miről beszél, aztán leesett.

 - Basszus, megígértem, hogy meghívlak vacsizni – sápadtam le, majd azonnal szabadkozni kezdtem. – Ne haragudj, tényleg, csak…

 - Tudom, Youjin elmondta ezt is. Nem is nagyon vártam mást anyutól – mosolygott elnézően, majd a beszélgetésünk megszakadt, hiszen elfogytak előlem az emberek, és végre én is sorra kerültem, rendeltem, fizettem, majd a szatyrot a kezembe véve léptem ki az ajtón. Legnagyobb meglepetésemre Inseong megvárt, és a kezemből kivéve a tasakot az autója felé indult meg.

 - Gyere, elviszlek – mondta, én pedig örömmel követtem. A kocsiba beszállva a telefonja azonnal csörögni kezdett, így én néma csendben kötöttem be magam, hogy még csak véletlenül se zavarjam meg. – Igen, tessék? – vette fel. Nem hallottam, ki az, csak a válaszait, amik nem álltak többől, mint hümmögésekből és igenekből. Mikor letette, gondterhelt arccal pillantott rám. – Anya kórházba került. Azt mondták a telefonban, hogy ittasan vezetett, és karambolozott. Nem sérült súlyosan, viszont még mindig nincs eszméleténél – magyarázta, mire éreztem, hogy kifut az arcomból a vér.

„Ha ez a tegnapi miatt van… Ha ez az egész az én hibám, fogalmam sincs, mit fogok tenni. Megérdemlem egyáltalán még, hogy anyának szólítsam?” – futottak végig az agyamon az abszurd gondolatok, amiket a hirtelen sokk és pánik okozott.

 - Menjünk a kórházba, kérlek. – Azt hiszem, talán meglátta a tekintetemen a rémületet, és hogy akkor is odamennék, ha ő nem jönne velem, így azonnal elindította az autót, és már száguldottunk is Szöul utcáin, mintha üldöznének. Villámgyorsan írtam egy sms-t Changwooknak, hogy mi történt, majd amikor odaértünk, a telefonomat az anyósülésen hagyva rohantam a recepcióhoz, majd onnét a sürgősségire. Inseong nem győzte tartani az iramot, bennem pedig az aggódás és a kétségbeesés elképzelhetetlen méreteket öltött.

Bűntudatom volt, amiért előző nap azokat mondtam neki, amiért kiabáltam vele, amiért képtelen voltam neki megbocsátani. A tettei hirtelen mintha elvesztették volna a jelentőségüket, a legfontosabb az volt, hogy ne hagyjon itt.

Mikor odaléptem az ágya mellé, azt hiszem, összeroppantam. Nincsen konkrét emlékem abból a pár pillanatból. Kacagva zokogtam, hisztérikusan rogytam le az ágy mellé a Sors fintorán szórakozva. Éreztem, ahogy Inseong óvatoskodva átkarol, majd kapálózni kezdtem, végül pedig a tű a karomba hatolt, én pedig szépen lassan lenyugodva, álomba szenderültem.