Pillangó a foldfényben - Hetedik fejezet

Szervusztok drága olvasóim - már ha vannak még ilyenek két hónap kihagyás után. Ismét hoztam nektek egy pillangót, és igyekszem majd kicsit rövidebb időközönként új részt feltölteni, de egyrészt az iskola minden kreativitást kiölt belőlem mostanában, másrészt életem legjobb dolga történt velem Január kilencedikén, mégpedig rámtalált a szerelem, a párom személyében~ 

Mindenesetre jó szórakozást az újhoz, kíváncsian várom a véleményeteket! 

*****

A kamera felvételei között megtaláltuk az emberünket, én pedig megkértem Sorát, hogy küldje el nekem e-mailben. Már besötétedett, mire végeztünk, így úgy láttam jónak, ha lassan elindulunk. Valószínűleg Changwook is csak ránk várt az irodában, ezért a búcsút is minél rövidebbre akartam fogni.

- Jihun, megtennéd, hogy megvársz odakint? - fordultam a srác felé, mire ő csak bólintott. Láthatóan még nem jutott túl az első meglepődésen, így inkább nem akartam kitenni egy másodiknak. - Köszönök mindent. Sajnálom, hogy csak most jöttem ide, de nagyon el voltam havazva az utóbbi időben…

- Ő a pasid? - kérdezte, figyelembe sem véve a szánalmas szabadkozásomat. - Mert, ha igen, elég jó fogás.

Felnevettem a feltételezésén, elvégre nem ismertem olyan régen a szöszit, hogy a pasim lehessen. Kuncogva ráztam a fejem, tiltakozásom jeléül.

- Nem, nem az. A bátyám egy barátja, nekem pedig a kollégám. Semmi olyan nincs köztünk - mondtam ki a nyilvánvaló tényeket. Feldobta a hangulatom ezzel az ötletével, ugyanis eléggé abszurdnak hatott. Igen, kezdtem úgy érezni, mintha férfiként kedvelném, de ettől függetlenül nagy hülyeség lenne kikezdeni Inseong egyik legjobb barátjával, főleg, hogy ők öten elvileg még együtt is laknak.

- Kár. De, akkor, legalább csinálhatom ezt - kacsintott rám, majd magához vonva kezdett játszani az ajkaimmal. Természetesen belementem a játékba, ez már megszokott volt tőlünk - csókkal köszönni és csókkal búcsúzni.

- Miért, ha az lenne, nem tennéd? - kacagtam fel, ahogy elvált tőlem.

- De, de kétlem, hogy örülne neki. Bár, ki tudja - nevetett velem. - Azért, hiányoztál már. Egy egészen kicsit - komolyodott el egyik pillanatról a másikra, én pedig kibontakoztam a karjaiból. Az arckifejezésemből leszűrhette a gondolataim, mert szinte azonnal magyarázkodni kezdett. - Tudom-tudom, megbeszéltünk valamit, és tartom is magam hozzá, de, ha már anélkül állítottál be, hogy akár egy üzenetet is küldtél volna, ennyit hadd mondjak.

- Majd még találkozunk, Sora - köszöntem el tőle egy intéssel, és kiléptem a friss levegőre, de még hallottam, ahogy utánam kiált.

- Semmit sem változtál!

A hangjából nem tudtam leszűrni, hogy ez most szarkazmus, vagy őszinte öröm akar-e lenni, így inkább nem törődtem vele, félresöpörtem. Úgysem tűnt valószínűnek, hogy a közeljövőben vele fogom tölteni az időmet.

Amint Jihunnal szembefordultam, szinte tekintet nélkül bármire, letámadott a kérdésével. Valószínűleg abban a pár percben, amíg magára hagytam, át tudta gondolni a nemrég látott jelenetet, így végre rám zúdíthatott mindent.

- Szóval… Te leszbikus vagy? - nézett le rám a magasból, sötét szemeit közvetlenül az enyémekbe fúrva.

- Pánszexuális - vontam meg a vállam lezseren, de mikor láttam, hogy a szó semmit nem mond neki, magyarázni kezdtem. - Mondhatjuk biszexuálisnak, de az nem teljesen fedi le. A lényeg, hogy akárkibe bele tudok szeretni, legyen az férfi, nő, transznemű, vagy interszexuális, igazából, bármi. Felőlem akár félig unikornis is lehet. - Gondoltam, hogy ha beleviszek valami vicces hasonlatot, majd kevésbé fog rám úgy nézni, mint, aki nem normális, de valójában csak még jobban elrontottam. Nem szólalt meg, így inkább én beszéltem, csak, hogy ne álljon be kínos csend kettőnk közé. - Ettől még nem leszek más, nem változom Csubakkává, vagy azzá a hatalmas szőrös pókká, ami a Harry Potterben van…

- Aragog. A pók neve Aragog - szakított félbe, halvány mosollyal az arcán. - Nem tekintek rád másként, csak azért, mert egy lánnyal csókolóztál, Inhee. Tudod te, hogy hány férfinak álma, hogy ilyet lásson élőben? - tette fel a költői kérdést. Őszintén megkönnyebbültem, amiért nem ítélt el miatta, és bár észre sem vettem a bizonytalanság súlyát, ami a vállaimra nehezedett, most, hogy legördült rólam, átadtam magam a felszabadultságnak. - Megígértem, hogy nem mondom el senkinek, főleg Inseongnak nem, amit, bár nem értek, de betartom. Viszont, cserébe az a kérésem, hogy gyere el a holnaputáni buliba. A srácok is ott lesznek.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg nem esett még le neki, hogy az ikerbátyám az egyik legjobb barátja, vagy csak tetteti a hülyét. Mindegy, nem számított. Egészen addig, amíg más nem tudja meg, akár még arra az idióta partira is elmentem volna.

- Legyen. Ott leszek - sóhajtottam gondterhelten, majd elléptem mellette. Ő követett, és láthatóan feldobottan lóbálta maga mellett a kezeit.

- Akkor, mondjuk, nyolcra érted megyek - szorította meg a vállamat gyengéden, de én csak elrántottam.

- Ne csinálj úgy, mintha olyan nagy spanok lennénk, csak mert tudod egy titkomat, Jihun. - A rideg hanghordozásom láthatóan kicsit eltántorította az ezzel való szórakozástól, legalábbis az arcáról hamar leolvadt az önelégült vigyor.

- Jó, bocsi - emelte maga elé mindkét kezét védekezően. Egy kicsit talán dühös voltam rá, azt hiszem. Ki ne lenne az, ha megpróbálnak visszaélni egy számára fontos dologgal?

Mindenesetre próbáltam őt lerázni, de a hosszú lábainak köszönhetően ez szinte lehetetlen küldetés volt. Akármilyen gyorsan is mentem, mindig tudta tartani velem a lépést, és már közel jártunk az irodához, mikor futni kezdtem. Valójában már az egész csak egy vicc volt, és a flegma, haragos ábrázatom ellenére belül igencsak jól szórakoztam. Egyszerűen megmakacsoltam magam, hogy ne láthassa rajtam, mennyire élvezem a társaságát.

Örültem a vele töltött időnek, még ha több kellemetlen dolog is történt közben. A reakciójától megkönnyebbültem, hiszen kételkedtem benne, hogy bárki is lenne ilyen közömbös a “másságommal” kapcsolatban.

Ahogy beléptem az ajtón, rögtön Changwookot kezdtem keresni a tekintetemmel, de nem találtam sehol. Mivel az iroda még nyitva volt, így körbekémleltem az összes helyiségben, és végül az irodájában találtam rá, az asztalán fekve. Ránézésre elég mélyen aludt, és mivel tudtam, hogy ilyenkor úgysem lehet felkelteni, amíg ki nem piheni magát, így Jihunt megkérve, ketten együtt átraktuk őt a kanapéra. Akartam írni neki egy cetlit, hogy sikerült alibit találnunk, azonban megakadt a szemem a nyitva heverő aktákon.

A húsz évvel ezelőtti eset papírjai voltak összekuszálva a mostani üggyel. Nyilvánvaló volt, hogy évek óta ezen dolgozott, egyszerűen nem hagyta nyugodni a tűzben eltűnt testvére gondolata

Bár én már nem emlékszem rá, de akkoriban ezzel voltak tele az újságok, a rádió és a televíziók is: Különleges kegyetlenséggel öltek meg egy házaspárt, majd felgyújtották a házukat. A kisfiút sikeresen kimentettél, viszont a kislány eltűnt, és azóta sem került elő. Mintha csak a föld nyelte volna el.

Az újságcikk kivágások egy külön dossziéba voltak helyezve, különös figyelmet fordítva a húgáról készült képekre. Látszott rajtuk, hogy testvérek: ugyanolyan formájú orr, ugyanazok a szemek, és még a hajuk színe is megegyezett.

- Inhee, én hazamentem, okés? - súgta halkan Jihun, gondolom attól félve, hogy felébreszti Changwookot.

- Persze, menj csak - feleltem normális hangon. Tudtam, hogy ilyenkor egy atomrobbanás sem veri fel, nem, hogy a beszéd, így lazán vettem a dolgot.

Elköszönt még, én pedig egyedül maradtam a szunyókáló ügyvéddel. Talán szakmai ártalom, de nem tudtam ellenállni annak, hogy a székre leülve beleássam magam a dokumentumokba, ezzel egyre többet és többet megtudva róla. Megértettem a főnököm megszállottságát. Talán én is ennyire megrögzötten kutatnám a bátyámat, ha így veszítettem volna el.

Eddig az éjszakáig fogalmam sem volt, egészen pontosan min ment keresztül, de így utólag beláttam, mekkora hülyeség volt korábban a szemére vetni az egészet.

Hajnali hat lehetett már, mikor a mini konyhánkban épp feltettem főni a kávét, és Changwook megjelent az ajtóban, kócosan, álmosan, gyűrött öltönyben.

- Jó reggelt - köszöntem rá mosolyogva, szinte azonnal elé téve az egyik bögrét. Teljesen másképp figyeltem őt, szinte magam előtt láttam azt a rengeteg törést, repedést és horpadást a lelkén, amikkel együtt kell élnie.

- Neked is - motyogta vissza. Belekortyolt a kávéba, hogy aztán a hirtelen jött keserű ízre ténylegesen felpattanjanak a szemei. Már megszokott látvány volt számomra, hiszen nem először fordult elő, hogy az irodában éjszakáztunk mindketten. - Te hogy-hogy itt vagy? - kérdezte, már kicsit éberebben, de láthatóan még mindig nem fogta fel nagyon, mi folyik körülötte.

- Megszereztük Jihunnal az alibit, de mire visszaértünk, te már aludtál - vontam meg a vállam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem akartam megemlíteni a húgát, mert tartottam attól, hogy megint elkomorodna. Így inkább lógva hagytam a kérdéseimet, és eléraktam a tegnapi ebédünk maradékát. - Én meg úgy döntöttem, az a legjobb, ha itt maradok. Így egyikünknek sem kellett korán jönnie, hogy kinyissuk az irodát, nehogy benn ragadj - magyaráztam az ittlétem okát, bár láthatólag túl korán volt neki még ahhoz, hogy felfogjon belőle bármit is.

- És te aludtál bármit is? - Láttam rajta, hogy tudja a választ, csak a megerősítésemre várt. Már szinte magam előtt láttam a szemrehányó pillantását azért, ha bevallom az igazat, és a dühös némaságát abban az esetben, ha hazudok. Fogalmam sem volt, melyikkel járnék jobban, így inkább a valóságot választottam.

- Nem.

- Akkor mára pihenőnapot kapsz. Nehogy meglássalak az irodában! - szólított fel határozottan. Felesleges lett volna vitába szállni vele, így inkább csak fogtam a cókmókom és leléptem. 

Nem akartam hazamenni az üres lakásba, teljesen magányosan, így Inseongékhoz indultam. Útközben még bevásároltam, hogy a szegényes főzőtudásommal alkothassak valami csodát apának és a bátyámnak reggelire, azonban legnagyobb meglepetésemre, mire odaértem hozzájuk, már mindketten ébren voltak, sőt, munkába indultak.

- Hát te, Inhee? - lepődött meg Inseong, ahogy benyitottam az előszobába. A cipőjét húzta, a vékony szövetkabát már a karján feküdt, én pedig realizáltam, hogy elég rosszkor jöttem.

- Changwook elküldött, de nem volt kedvem hazamenni, így úgy gondoltam, megleplek titeket - mutattam fel a zacskót, benne mindenféle hozzávalóval egy kiadós étkezéshez.

- Ó… Ne haragudj, de most nem fog menni - szabadkozott kínosan, majd egy gyors puszi után az arcomra, lelépett a lakásból.

- Apa? - fordultam a család másik férfitagja felé.

- Sajnálom, kicsim, de nagyon felhalmoztam a munkát mostanában, valószínűleg túlóráznom is kell… - mentegetőzött feszülten, de végül ő is otthagyott. Egyedül maradtam a gondolataimmal, amelyektől a leginkább menekültem. Azonban most sem akartam szembenézni velük, így inkább a takarítás mellett döntöttem. Nem akartam Során agyalni, nem használhattam ki megint… Attól féltem, hogy ha ismét belemerülök ezekbe az érzésekbe, talán elbizonytalanodom, és ugyanazt a sort játsszuk végig, mint két évvel ezelőtt.

Akkor újra és újra belekezdtünk egy lehetetlen kapcsolatba, amiről mindketten tudtuk, hogy nem fog működni. Nem azért, mert nem lettünk volna képesek szeretni egymást, egyszerűen csak újra és újra egymás agyára mentünk a hülyeségeinkkel. Vagyis inkább én reagáltam túl a dolgokat, és ezzel többet ártottam, mint amennyit segíteni, vagy nyújtani tudtam volna neki.

A csörgő telefon hangja rángatott ki a gondolatmenetemből, ezzel elterelve a figyelmemet az aggasztó agyalásomról. A bátyám nevét jelezte a képernyő, és erősen fontolgattam, hogy csak azért sem veszem fel, mondhatni sértődöttségből, de valószínűleg fontos lehetett, ha munka közben rám csörgött.

- Igen? - szóltam bele semlegesen. Nem mondhatnám, hogy dühös voltam rá, hiszen megértettem, hogy korán kellett bemennie, csak szarul esett, hogy mindketten lekoptattak.

- Anya felébredt. - Rögtön a lényeggel kezdte, bármiféle bevezető nélkül, így kissé váratlanul ért a bejelentés. - Megkértem Youjint, hogy kísérjen be téged, Changwookkal is beszéltem az ügyben, így nem lesz belőle baj.

Ahogy kinyomtam, már a kabátomat húztam, hogy azonnal indulhassak. Amint a cipőm is felkerült a lábamra, hallottam, ahogy csengetnek, azonban legnagyobb meglepetésemre egy szőke fejjel találtam szemben magam.

- Szia, Inhee - köszönt, hatalmas vigyorral az arcán. - Elvigyelek?