Sziasztok! Megjöttem a következő, utolsó előtti fejezettel! Egyébként nem azért hangoztatom ennyire, hogy itt a vége, hogy lelombozzalak benneteket, akik idáig követték, hanem azért, hogy bennem is tudatosuljon végre. A Back Again vége, egy korszak lezárása közeledik hozzánk sebesen, és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy én készen állok-e rá.
A címről pedig annyit, hogy IGEN, végre elcsattan az első csók is. Fogadjátok szeretettel, jó szórakozást hozzá!
A reakciója egyértelmű válasszal szolgált számomra:
ellökött magától, tekintete szikrákat szórt a dühtől.
- Mégis mit
képzelsz magadról? Világosan megmondtam, hogy nem akarlak látni, nem akarom
hallani a hangodat! Ilyen nehéz figyelembe venni a kérésemet? – kiabálta szinte
már hisztérikusan. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, földbegyökerezett
lábbal vártam a kiakadás további részét, de az nem jött. Valószínűleg a
válaszomat várta, de nekem nem jutott eszembe egyetlen kézzel fogható
magyarázat sem.
-
Szakítottam Hyeon Sooval – nyögtem ki végül, na, nem mintha ez így önmagában
magyarázat lenne bármire is.
- Megbocsáss?
– a hangja még élesebb lett, ezúttal a felháborodottságtól. – Tudod, nem azért
álltam félre az utatokból, hogy dobd a barátnődet, hogy aztán csapot-papot
otthagyva szaladj hozzám! Nem kértem ilyesmit, szóval…
A mondandóját félbeszakítva vágtam le elé a
levelet. Már én is dühös voltam, sőt. Legszívesebben tomboltam volna.
Mégis hogy gondolta? Futok utána, rohanok, hogy
kijavíthassam azt a rohadt hibát, amit vétettem, még az elnököt is meggyőztem,
hogy engedjen el, erre ezt kapom?
- Nem
kérted, valóban, de tudod mit? Én kérek elnézést, hogy jóvá akartam tenni, hogy
eltaszítottalak! Én kérek elnézést, amiért dacoltam a főnökömmel, és az
engedélyét kértem, hogy veled lehessek, és nyolcezer kilométerre utazzak az
otthonomtól, csak azért, hogy a bocsánatodért könyörögjek, és bevalljam, hogy szeretlek!
– fakadtam ki, majd mélyet sóhajtva, immáron kissé lenyugodva folytattam. – Amikor megtaláltam a levelet, amit ott
hagytál, az az után volt, hogy szakítottam vele. Nem miattad tettem, vagyis de,
de nem azért, amiért gondolod. Túl későn jöttem rá arra, hogy mit érzek, és ezt
sajnálom, de attól még nem változtat a tényeken. Nem kérem, hogy hagyjuk magunk
mögött a múltat, de azt igen, hogy tekintsünk inkább a jövőbe!
Egyedül a falióra halk kattogása szakította meg a
szavaim után beálló csendet. Ha azt mondom, nem voltam hihetetlenül feszült,
hazudok. Láttam rajta, a szemei sarkában bujkáló apró ráncokon, a szemei
kapkodott mozgásán, a szája harapdálásán azt, hogy tépelődik.
Anett kezei apró remegésekkel jelezték az
idegességét. Rajta is észrevettem, hogy nem sok kell ahhoz, hogy sírni kezdjen.
Őszintén szólva, fogalmam sem volt, mit kéne kezdenem a helyzettel, én mindent
megtettem, amire képes voltam. Már csak Krisztán állt, hogy mi lesz kettőnk
sorsa.
Az elmúlt rövid időben nagyon lefogyott. A pólón
keresztül is látszódtak a bordáit, a haja már nem ragyogott olyan fényesen,
arca beesett és sápadt lett. Többé már nem az a lány volt, akire öröm ránézni. Sok
minden nyomhatta a szívét, valószínűleg nem sokat evett. A lélek problémái
vannak leginkább kihatással a testünkre, és egy ismerős személy azonnal
meglátja az illetőn, ha baj van.
- Mi lenne, ha innánk egy
kávét, és úgy beszélnénk meg? – vetette fel Anett. Fogalma sem volt szegénynek,
hogy miről vitatkoztunk, nagyon kellemetlen lehetett neki. Rámosolyogva
bólintottam, majd ellépve Kriszta mellett a konyhába mentem. Lehuppantam az
egyik székre, és köszönettel elfogadtam az egyik bögrét, amit felém nyújtott.
A terítőn világító napraforgók
bántották a szemem, ahogy rájuk sütött a nap, de sokkal kevésbé volt kínos
azokat nézni, mint a velem szemben letelepedő lányt.
Nem mondhatom, hogy
kellemetlenül éreztem magam a társaságában, elvégre a szívem repesett az
örömtől, csak az agyam mondott mindig ellent neki.
- Mikor mész vissza? – szólalt meg végül halkan,
ajkához emelve a keserű lét.
- A vasárnap délutáni repülővel – feleltem
készségesen, majd ismét hallgatásba burkolóztunk.
Anett valamit kérdezett
magyarul, amit nem értettem igazán, de nem kérdeztem rá, hátha nem rám
tartozik. Csak csendben fogyasztottam a világosbarna italt, ami itt jóval
keserűbb volt, mint Koreában. Míg ők csendesen elbeszélgettek, én megpróbáltam
összeszedni a gondolataimat. Tény, hogy a magyar modell összezavart,
szétzilálta a létező összes érzésemet, de nem viselkedhettem úgy, mint valami
hisztis tinédzser.
„Férfi vagy, Seung Jun, a francba is! Nehogy már az fogjon ki rajtad,
hogyan kell meghódítani a lányt!” – ráztam gatyába a maradék eszemet.
Miközben én azon agyaltam, mit
kéne csinálnom, ők befejezték a magántársalgásukat, Anett ismét kiült az
ablakba és rágyújtott, úgy, hogy minket ne zavarjon.
- Erre a pár napra beköltözhetsz a volt
lakásom vendégszobájába. Anett húga lakik most ott, de nem fogjátok egymást
zavarni. Benned bízom, ő meg úgyis a lányokat szereti, szóval nem lesz probléma
– magyarázta nekem Kriszta, mire én rábólintottam.
Nem gondoltam volna, hogy itt
ilyen nyíltan kezelik a másság témát. Csak úgy mellékesen megjegyezte, mintha
ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Nekem mondjuk nincs bajom vele,
de nálunk eléggé konzervatívan kezelik a homoszexualitást, az idősebbek a mai
napig tagadják a létezését, a fiatalabb korosztály pedig tud róla, de nem
beszél.
- Köszönöm. – Hiába tudtam, hogy terelni
akarja a témát és nem akar beszélni kettőnkről, ez ellen nem tehettem semmit.
Ahogy az ellen sem, hogy valamit még mondva a barátnőjének felállt, és
otthagyott bennünket.
- Kiabált velem, amikor megtudta, hogy itt
vagy. Sőt, ordított. Mióta hazaért, nem láttam ennyi energiát benne – nyomta el
a csikket a hamutálba az ablakban ülő. – Az első pár napban annyit ivott, hogy
a szülei nagyon megijedtek, és engem hívtak. Nem bírja az alkoholt, most meg
még a gyógyszerét is szedi… Kórházba kellett vinni és kimosni a gyomrát. Azóta
ilyen. Nem nyúlt ugyan alkoholhoz, de úgy viselkedik, mint egy élőhalott.
Sokkolt, amiket mondott. Azt
hittem, azért jött el, hogy neki jobb legyen, de ezek szerint csak még rosszabb
a helyzet, mint Szöulban volt.
- Tényleg remélem, hogy te ki tudod rángatni
ebből a búskomorságból – folytatta. – Szüksége van rád, még ha ez nem is ismeri
el.
Szó nélkül ugrottam fel és
rohantam utána. Elterveztem, mit mondok neki, szóról szóra, abban a pillanatban
elterveztem magamnak, ahogy elhagytam a lakást. Még a lépcsőházban utolértem,
megragadtam a csuklóját, és magam felé fordítottam.
- Többé nem engedlek el – suttogtam, miközben
magamhoz szorítottam, fittyet hányva a szépen megszerkesztett sorokra. – Soha többé.
A fülemben hangosan dobogó
vér, a torkomban a csomó és a fájdalom, amit kis kezeinek csapkodása okozott a
mellkasomon eltörpült az öröm mellett, hogy ismét a karjaimban tarthattam. Ott
álltunk az épület sötét folyosóján, és egyszerűen csak nem érdekelt, mit
gondolhatott az idős néni, aki elhaladt mellettünk, vagy a lány, akit
otthagytam a lakásban.
Éreztem, hogy a pólóm kezd
átnedvesedni ott, ahol Kriszta belefúrta a fejét a mellkasomba. A hátát kezdtem
simogatni, hogy megnyugtassam kicsit, mire még jobban sírni kezdett.
- Te idióta… - hüppögte alig hallhatóan.
Elmosolyodtam, majd kissé
eltolva magamtól a szemébe néztem. Arca kipirosodott, ezzel egy kis egészséges
színt varázsolva neki.
- Az vagyok, ezt sosem tagadtam. De a te
idiótád – reagáltam a vádra játékosan, mire halkan, rekedtesen felnevetett.
Dúdolni kezdtem az egyik
dalunkat, részben vallomásként, részben azért, hogy oldjam kicsit a hangulatot.
- „Ígérem
neked, soha nem fogok megváltozni
Mindig melletted leszek
Még egy, vagy tíz év múlva is ugyanott leszek.
Néha, mikor fáradt leszel, vagy megbetegedsz,
Rám támaszkodhatsz.
Mindig ugyanolyan szívvel, csak szeretetet adok neked.
Mindig melletted leszek, úgy, mint most…”* – daloltam.
- Ne hazudj – szólalt meg halkan, még mindig
kissé elváltozott hangon a sírástól. – Tudod, hogy utálom, amikor hazudnak
nekem.
Szívből jövően felnevettem.
Nem gondolta komolyan, és éppen ez volt benne a vicces, hiszen még Szöulban
kezdtük el, hogy ha „meg vagyunk sértődve” a másikra, mégis valamivel felvidít,
akkor mindenféle mondvacsinált indokkal próbáljuk őt lelombozni.
- Tudom-tudom – reagáltam le jókedvűen. – Mi
lenne, ha visszamennénk Anetthez, meginnánk a kávénkat, és utána megmutatnád
nekem a volt lakásodat?
Végül a kettes számú busszal
jutottunk ki az Egyetemvárosba – így hívják azt a részét a városnak, ahol az
orvosi kar van -, onnét pedig még egy jó tíz percet sétálnunk kellett. Az
időjárás szép volt, így nem bántam. Egy felhőt sem lehetett látni, az ég
gyönyörű kékben tündökölt felettünk. Rengeteg képet csináltam róla, és persze
Krisztáról is, néha úgy, hogy észre sem vette.
- Neked van internet a telefonodon? –
kérdeztem, miközben egyik kezemmel átkaroltam a vállát. – Csinálhatnánk
Instagram bejelentkezést – vetettem fel az ötletet, mire ő is a derekamra
helyezte a kezét.
- Nem lesz baj belőle? – aggodalmaskodott. –
Mit fognak hozzá szólni Szöulban?
- Az elnök áldását adta ránk, mondhatni –
vontam vállat, mire kissé megnyugodott. – Sőt, meg lettem fenyegetve, hogy
következményei lesznek annak, ha nem viszlek vissza – kuncogtam fel, de
éreztem, ahogy mellettem megmerevedik.
- Seung Jun, én… Nem vagyok biztos benne, hogy
vissza akarok menni.
Megtorpantam. Hirtelen ezernyi
gondolat ötlött a fejembe, ezernyi érzelem nyomta el a külvilágot, kezdve a
döbbenettel, majd a kétségbeesés, a remény, és az önbizalomhiány követte.
Egyáltalán nem voltam meggyőződve róla, hogy meg tudom győzni.
Valaki hátulról belém jött,
majd elkezdett kiabálni, ez zökkentett ki a kábult állapotomból. Kriszta
valamit mondott neki, de csak nem hagyta abba, így a tőlem telhető
legellenségesebben közelebb léptem hozzá, és fölé magasodtam.
- Kérlek, mondd meg neki, hogy
jelen pillanatban a legkevésbé sem vagyok balhés kedvemben – pillantottam
Krisztára, aki csak bólintott, és tolmácsolta a szavaimat. A nálam körülbelül
két fejjel alacsonyabb srác úgy látszott, kicsit megszeppen, majd egy
bocsánatot elhadarva lelépett.
- Miért? – kérdeztem végül, mikor kezdett
kínossá válni a némaság közöttünk. Időközben folytattuk az utunkat a ház felé,
ahol ebben az egy hétben lakni fogok.
- Csak gondolj bele, mi lenne, ha megint ott
lennék. Ugyanaz történne; elvagyunk egy darabig, aztán megint elkezdünk
veszekedni, és ismét ugyanitt lyukadunk ki. Nincs értelme oda visszamennem –
magyarázta, mire a bőröndöm fogantyúját elengedve szorosan átöleltem. Mondhatni,
még mindig nem tudtam betelni a közelségével.
- Nem így lesz – ellenkeztem. – Teljesen
máshogy megyünk oda vissza, mint ahogy eljöttünk, és nincs többé Hyeon Soo sem.
A srácok pedig amúgy is hiányolják, hogy főztél rájuk. Szóval kérlek… Legalább
próbáljuk meg – könyörögtem, mire mélyet sóhajtott.
- Nos… Van még egy hetem átgondolni, nem igaz?
– vetette fel játékosan, majd elővette a telefonját. – Insta live jó lesz? –
kérdezte, majd már indította is.
- Sziasztok, itt Kriszta és Seung Jun! Hogy
vagytok? – szólalt meg hangosan, majd integetett egyet. Én is mosolyra húztam
az arcomat, és belementem a játékba.
- Sziasztok! Mondd csak, Kriszta, hol vagyunk
most? – fordítottam felé a figyelmem egy pillanatra, mintha csak egy
műsorvezető lennék.
- Pécsen, hol máshol? – felelt a kérdésre
tettetett meglepettséggel.
Beszámoltunk
a jelenlegi helyzetről a nézőknek, akik figyeltek minket, de a kapcsolat témát
kényesen kerültük, így aztán meglepetésként ért, amikor felolvasta az egyik
kérdést.
- Seo Yoon kérdezi, hogy „Ti együtt vagytok?”
Mit szólsz, Seung Jun, mi most együtt vagyunk, vagy sem? – nézett rám kérdően,
széles mosolyt villantva. Megrökönyödve pillantottam oda, majd mikor láttam,
hogy semmiféle komment nem érkezett ezzel kapcsolatban, hirtelen odanyúltam, és
kinyomtam az adást. – Hé, ezt most miért kellett? – kérdezte kissé
felháborodva, miközben leeresztette a telefont. Nem reagáltam, egyszerűen csak magamhoz
húztam, és megcsókoltam.
Ahogy a puha
ajkai érintették az enyémeket, nem tudtam betelni vele, egyre többet és többet
akartam. Persze, ezt nem a nyílt utcán kellett volna csinálni, de abban a
pillanatban kit érdekelt?
Csak hosszú
percek után voltunk hajlandóak elválni egymástól, és akkor is én szakítottam
meg a tevékenységünket.
- Ezért – leheltem halkan a füle mellett, mire
éreztem, hogy megborzong. Elvigyorodtam, büszke voltam, hogy így reagált rám. –
Ez válasz volt a kérdésedre?
- Még nem érzem biztosnak… - felelte, majd
ezúttal ő húzott le magához. Ezzel szerintem el is lettünk volna egy darabig,
csakhogy Kriszta telefonja megcsörrent. Anett húga hívta, hogy hol késlekedünk,
így inkább továbbindultunk.
Őszintén
szólva, ilyen meglepetés is régen ért, mint mikor beléptünk a második emeleti
lakás ajtaján. Az élénk rozsdavörös haj, és a csokoládébarna szemek vonták
magukra a figyelmem rögtön, csak úgy, mint első alkalommal.
- Ó – hallattunk meglepett hangot, szinte
teljesen egyszerre. – Te mondtad el Krisztának – tippeltem játékosan rámutatva,
mire zavartan felnevetett.
- Bocsi, ha belerondítottam a dolgaidba – kért
elnézést halkan, én pedig csak megvontam a vállam.
- Minden jó, ha a vége jó, nem? – karoltam át
a barátnőm derekát.
Boldog
voltam, és éreztem, hogy ezt az egy hetet semmi sem ronthatja el.
*KNK - Confession (Propose)
*KNK - Confession (Propose)
Na végre. Ennek is itt volt már az ideje, hehehe. Ajj, amúgy kicsit szomorú vagyok, hogy már csak egy rész és vége, de közbe meg örülök is, mert lassan tényleg kerek lesz a sztori. TT
VálaszTörlésAddig is, várom az utolsót:D
Nyugi, ennyivel nem szabadultok tőlem ><
TörlésÖrülök, hogy tetszik, egyébként, és hálásan köszönöm, hogy 18 fejezet+prológus+epilóguson keresztül követed az agymenésemet <3
Szia! Ha face-en megosztod, akkor esetleg megjelölnél a továbbiakban? EmeseKata Kiss-ként vagyok fellelhető.
VálaszTörlésNekem kifejezetten tetszik :)
Szia! Persze, természetesen! Örülök, hogy tetszik ^_^
Törlés