Nem szívesen fűzök most hozzá semmit, csak jó szórakozást, és ne akarjátok Inseong halálát nagyon...
*****
Pár másodpercnyi mély
lélegzetvétel után, immár kissé lenyugodva szólaltam meg újra.
- Tudod, annyira idegesítő, hogy
tulajdonképpen le se szarod a családod, akik bármikor, bármilyen helyzetben
kiállnának érted. – A hangom lemondóan csengett, ahogy a szemébe nézve
próbáltam minél több érzelmet átadni neki abból, ami bennem zajlott.
- Engem legalább nem utál a fél rokonság.
Hirtelen köpni-nyelni
nem tudtam, a tüdőmben mintha megrekedt volna a levegő, a gyomrom pedig ettől a
pár szótól is összeszűkült. Fájdalmat okozott, amit mondott, de ehhez lassan
hozzá kellett volna szoknom... De azért mégis hogy képzeli? Mintha egy kis
senki lennék, akinek még annak is örülnie kéne, hogy egyáltalán hozzászólnak.
- Megbocsáss? – kérdeztem visszafojtott
hangon, és az előbb kissé lecsillapított lelkem ismételten háborgott. – Azt
hiszed, hogy beszélhetsz így velem, Inseong? Mert ha igen, elárulom neked, hogy
én is ugyanolyan emberből vagyok, mint te. Vannak érzéseim, meg tudsz bántani,
kést tudsz szúrni a szívembe, akár egyetlen szóval. És tudod, mi ebben a
legrosszabb, és mi tesz téged szörnyeteggé? Hogy meg is teszed.
Ezekkel a szavakkal
hagytam ott az út közepén, elindulva a másik irányba. Nem érdekelt, hogy a
cuccom az autójában van, vagy, hogy pont a másik utca felé kéne mennem, minél
távolabb akartam őt tudni magamtól. Gondolkodnom kellett, hogy nekem tényleg
megéri-e ennyit tennem a testvéri kapcsolatunkért, vagy csak tönkrevágom magam
vele.
- Inhee! – hallottam a nevem magam mögül, mire
megfordulva Youjint láttam felém közeledni a táskámmal és a saját cuccával a
kezében. – Minden rendben? – Erre a kérdésére csak egy feszült pillantás volt a
válaszom, hogy ne is faggatózzon tovább. Elvettem tőle a dolgaimat, majd némán
sétáltam tovább az utcában.
Félúton lehettünk körülbelül,
mikor a colos mellém lépett és átkarolt.
- Nagyon megbántott, igaz? – szólalt meg halkan.
Túl mélyen élt bennem még a sérelem ahhoz, hogy nyíltan beszélni tudjak róla,
így csak bólintottam, miközben a szemeimet ellepték a könnyek. Felfelé
pislogtam, hogy ne buggyanjanak ki, de nem jártam túl sok sikerrel. – Nem tudom ugyan, milyen kapcsolat van
köztetek, ha nem vagytok testvérek, de azt látom, hogy mély sebeket tud okozni
neked, és meg is teszi. Beszéljek vele? – fordított maga felé a vállaimnál
fogva, mire még jobban elkezdtem sírni. Szinte reflex volt, ahogy a vállának
dőltem, és úgy folytattam a hüppögést, közben válaszként megrázva a fejem.
- Ikrek vagyunk – vallottam be kis idő után,
mikor már eléggé lecsillapodtam, hogy biztosan, akadozás nélkül beszéljek. –
Négy évesek voltunk, amikor a szüleink elváltak, és ezzel minket is elválasztottak.
Én anyához kerültem, ő apához, és havonta egyszer találkoztunk, aztán amikor
nagykorúak lettünk, csak ha összefutottunk valahol. Aztán el tudod képzelni,
milyen meglepő volt, hogy aznap este, amikor veletek találkoztunk, felhívott
telefonon, és mondta, hogy nem akarja, hogy megtudjátok, hogy a testvére
vagyok.
Fogalmam sem volt,
miért nyíltam meg neki ilyen gyorsan, talán a kedves gesztusai, talán a
kisugárzása miatt, de nagyon jól esett. Youjin nagyon jó hallgatóság volt, és
tulajdonképpen nagyon megkönnyebbültem, mikor végre kiönthettem neki a lelkem.
- Kérlek, ne mondd el a többieknek ezt.
Inseong nem szeretné, ha tudnátok, nekem pedig nem lett volna jogom elmesélni
neked az élettörténetünket… Sajnálom, hogy mindezt rád zúdítottam, és – kezdtem
el hadarni, de csak aranyosan nevetve félbeszakított.
- Inhee, nyugi. Nem mondom el senkinek.
Örülök, hogy megbízol bennem annyira, hogy beavattál, és nem fogok visszaélni
ezzel a bizalommal – nyugtatott meg, majd ismét átkarolta a vállam, és így
tettük meg azt a maradék pár métert az irodáig. Eddigre már valamelyest a
könnyeim is felszáradtak, és az arcom pirossága is alábbhagyott, így szinte
alig látszódott valami a kétségbeesett kirohanásomból, mikor beléptünk az
ajtón. A fogadóban ott ült a bátyám Jihunnal és Changwookkal az oldalán.
- Megjöttünk – szólaltunk meg szinte
egyszerre, mire egymásra nézve elnevettük magunkat. A testvérem ugyan nagyon
furcsán nézett rám, Youjin nyakamban lévő kezére és mosolygós ábrázatomra, de
valahogy nem tudott érdekelni. Végre, napok óta először igazán jól éreztem
magam valakinek a közelében, és ez sokat dobott a hangulatomon.
- Inhee, beszélhetnénk? – Furcsa módon ez a
kérdés nem attól a személytől érkezett, akitől számítottam volna rá. A szöszi
komolyan pillantott le rám, miközben felállt a székről, majd kisétálva a
teremből várta, hogy kövessem.
Egészen a főnök
irodájáig ment, ahol be is zárta magunk után az ajtót.
Őszintén szólva
fogalmam sem volt, mit akarhat. Rövid ismeretségünk alatt egyszer sem akart velem
négyszemközt lenni, bár ami késik, nem múlik ugyebár.
- Nézd, fogalmam sincs, milyen kapcsolatban
álltok Inseonggal, de… - dőlt neki az íróasztalnak lezseren, összefonva karjait
a mellkasa előtt, és folytatta volna tovább, de félbeszakítottam.
- Komolyan, ma már te vagy a második, aki
ugyanezzel jön. Nincs közöttünk semmilyen kapcsolat, azon kívül, amit korábban
már elmondtam – tartottam magam a történethez, amit az ügyészségen meséltem
neki. – Ami pedig a nemrég történteket illeti, nem történt semmi különös, csak
ha egy rossz pillanatomban kapnak el, könnyen megbántódok – hazudtam
szemrebbenés nélkül. – Nem kell aggódnod.
- Ezek szerint eljössz velünk holnap Inseong
apukájának szülinapi meglepetés partijára? Arra gondoltam, hogy mivel felnéztél
rá, és ismered is anyud révén, nem lenne belőle baj, ha te is ott lennél.
Egy pillanatra szinte
kétségbeestem, hogy egy egész estét a „családom” azon részével kell töltenem,
amelyik elméletileg utál. Azonban, talán pont emiatt, előbújt belőlem az az
énem, amelyik szívesen tréfál meg másokat, így a tőlem telhető legörömtelibb
mosollyal feleltem.
- Persze, hogy eljövök! – feleltem teli
szájjal vigyorogva, de természetesen ő nem érthette a szórakozásom
tárgyát. Már előre élveztem, hogy
meglepetésvendégként beállítok apám partijára. – De kérlek, Inseongnak ne mondd
el, rendben? Legyen mindenkinek meglepetés!
Még megvártam, amíg
bólintott, majd immár teljesen jókedvűen visszamentem a többiekhez. Az agyamban
egymást pörgették a gondolatok és a tervek, hogy mégis hogyan állítsak be a
családomhoz.
Természetesen
egyáltalán nem állt szándékomban elrontani a bulit. Az elsődleges célom ugyanis
az volt, hogy mind a bátyámnak, mind apámnak megmutassam, hogy közülünk nem én
vagyok a rosszfiú. Nem mintha ehhez egyébként túl sok reményt fűzhettem volna,
elvégre, még ha nem is ismertem a másik szülőmet túlzottan, azt azért tudtam,
hogy mennyire önfejű és makacs tud lenni. Szóval, ha a fejébe vette, hogy én
vagyok a gonosz, nem valószínű, hogy változtatni tudok ezen, de azért szerettem
volna megpróbálni.
- Minden oké, Inhee? – állt meg mellettem
Youjin, a vállamra téve a kezét.
- Persze, miért ne lenne? – villantottam rá
egy őszinte mosolyt, mire ő is megnyugodott, és viszonozta. A továbbiakban
beszélgetés helyett csendben figyeltük Inseong és Changwook beszélgetését.
Láthatóan a főnököm nem szimpatizált túlzottan apánk munkásságával, elvégre
több pert vesztett el vele szemben, mint amennyit megnyert.
- Remélem, te nem édesapád útját követed, ami
az ügyészi munkádat illeti. Sosem kedveltem, ahogy az ügyeket kezelte, az ő
makacs, önfejű módján. Képtelen volt elismerni, ha valaki ártatlan volt, és
olyan is előfordult, hogy valakit csak azért küldött rács mögé, mert a főügyész
ezt kérte tőle – mesélte, mert azt
hitte, ezzel meggyőzheti a bátyámat. Persze, nem tudhatta, hogy ugyanolyan
kemény fából faragták őt is, mint a szülőnket.
- És az baj? – kérdezett vissza szemtelenül. –
Nem mintha számítana, hogy egyel több, vagy kevesebb ember ül börtönben. Minél
több embert csuknak le, az ügyészségnek annál kevesebb a munkája, és…
- Mondd csak, te hallod magad? – szakítottam
félbe dühösen. Ez az a világnézet, amit ki nem állhatok. Jó, hogy nem sérti meg
az emberi jogokat! – Ártatlan
emberekről beszélünk, akiket így tönkretesz, a családjukkal együtt, mert valaki
másnak ez nem tetszik. Akkor, ha ezt nézzük, miben jobb, mint azok, akiket lecsuk?
Arról nem is beszélve, hogy ez korrupciónak számít, amit a törvény büntetne, ha egyáltalán foglalkoznának vele –
oktattam ki őt, bár abban nem reménykedtem, hogy csak emiatt megváltozik a
nézete. A szemébe nézve láttam, hogy már csak azért sem hajlandó velem
egyetérteni, még ha igazam is van.
- Muszáj ilyen lekezelőnek lenni, csak mert
ellentétes véleményen vagyunk, Inhee? – állt fel a kanapéról az ikrem, így több
mint egy fejjel fölém magasodva. – Tudod, nem lehetsz túl eszes, ha azt hiszed,
egy világmegváltó monológtól majd megváltozik az emberek látásmódja, és hogy ha
békéről papolsz nem lesz majd háború. Az emberek vérre szomjaznak, perekre,
korrupcióra és bonyodalmakra, még ha ezt te képtelen is vagy elfogadni –
közölte a tényeket ridegen, én pedig leforrázva éreztem magam a szavaitól. Döbbenten meredtem rá, míg ő folytatta tovább
a mondandóját. – Hirdethetsz bármit, mehetsz szembe az árral, de akkor gyűlölni
fognak és kirekesztenek. A legjobb, amit tehetsz, ha beleolvadsz a tömegbe és
mész mások után.
- Inseong… - Alig hallottam a mellettem
felcsendülő srác hangját, akit legalább annyira sokkolhatott bátyám beszéde,
mint engem. – Sosem gondoltam volna, hogy te ilyennek látod a világot. Tudod,
kicsit sajnállak is emiatt, hogy nincs semmi pozitív az életszemléletedben.
- Ó, bőven vannak benne jó dolgok is. Csak
idegesítenek az olyan kis fruskák, akik azt hiszik, pár szóval megoldhatják a
problémákat. És ahogy eddig Inheet látom, pont egy ilyen beképzelt liba.
Lehajtott fejjel
vártam a továbbiakat, szavaitól felidéződtek bennem a középiskolai emlékeim,
amikor pontosan ugyanezekkel a szavakkal aláztak meg az osztálytársaim előtt.
Észre sem vettem, mikor eredtek el a könnyeim, legszívesebben ordibáltam volna,
de tudtam, hogy ebből most nem tudnék győztesen kijönni, így inkább tűrtem.
- Ez sok volt. – Éreztem, ahogy Youjin a
vállamat átkarolva próbált megnyugtatni, valahol a tudatom szélén még azt is
érzékeltem, hogy Jihun is a vállamra teszi a kezét, és hogy mellettem állnak,
annak ellenére, hogy a testvérem az, aki a legjobb barátjuk. – Talán nem ártana
bocsánatot kérded, nem gondolod?
- Hagyd csak, hozzászoktam, hogy öntelt,
újgazdag köcsögök próbálják romba dönteni az önbizalmamat és az életemet.
Inseong csak „beállt a sorba”, hiszen
ezzel jár a legjobban – jegyeztem meg gunyorosan, de többször is megremegett a
hangom közben. – Öld csak meg az egyéniségedet, ha szeretnéd, legyél egy birka,
aki arra megy, mint a többiek. Legyél csak az elnyomó, én meg majd jól seggbe
billentelek innét alulról, úgy talán észhez térsz – néztem fel rá, egyenesen a
döbbent szemeibe. Letöröltem az arcomról a sós cseppeket, amelyek ismét
eláztatták a bőrömet, a végére pedig egy angyali mosolyt is sikerült
kipréselnem magamból.
Nem tudnám pontosan
meghatározni az érzést, ami akkor hatalmába kerített. Benne volt a büszkeség,
amiért meg tudtam lepni, a fájdalom, mert megbántott a kijelentéseivel, és a
reménytelenség, mert valahol legbelül úgy gondoltam, soha többé nem leszünk
ugyanazok, akik régen voltunk. Ikrek, akik között ott van az a különleges
kapcsolat, akik egymás szemébe nézve kitalálják a másik gondolatát, akik
megérzik egymás érzéseit… Ez mind elveszett, talán már az elszakításunkkor,
talán akkor, mikor nem volt kötelező többé rendszeresen találkoznunk.
- Azt hiszem, jobb lenne mennem – fordult az
ajtó felé, majd bármiféle köszönés nélkül kisétált az irodából.
- Minden oké? – állt fel Changwook is, aki a
kis vitánkat csak külső szemlélőként figyelte, majd mellém lépve a karomra
tette a kezét. Hisztérikusan felnevettem, ugyanis így, hogy három férfi vett
körbe, ráadásul igencsak közelről, baromi kínosan éreztem magam.
- Inkább meg sem számolom, ez ma hányadik
alkalom, hogy megkérdezitek tőlem, jól vagyok-e. Nem fogok összeomlani egy kis
csicska pampogásától, ne aggódjatok – nevettem rájuk, majd leráztam magamról
mindannyiuk érintését, és a kis konyhánkba mentem, hogy főzzek egy kávét. Még
azon is gondolkoznom kellett, hogy mit vigyek ajándékba édesapámnak, és mikor
utólag belegondoltam, rájöttem, hogy a parti így csak még érdekesebb lesz.
Annyira kíváncsi lettem volna rá, Jihun hogyan reagálna, ha megtudná, hogy testvérek
vagyunk, ráadásul ikrek, bár több mint valószínű, hogy a veszekedéseink után
már rájött.
- Nekem is csinálnál egy kávét?
- Nekem is, légyszi! – hallottam meg kintről a
kiáltásokat, mire mélyet sóhajtottam, és örömtelien elmosolyodtam. Igen, ez az
a hely, ahová ténylegesen tartozom, és ahol úgy érzem, családom van, akiket
semmire sem cserélnék el. Akármennyire is tűnhet furcsának, hogy Jihunt és
Youjint pár nap alatt ennyire közel érzem magamhoz, számomra sosem volt nehéz
megkedvelni, sőt, megszeretni embereket.
- Csinálj magadnak, szöszke! Mondtam, hogy nem
a cseléded vagyok – öltöttem rá nyelvet, miközben letettem a főnök elé az ő
csészéjét és helyet foglaltam mellette a kanapén.
- Neki bezzeg
csináltál! – kiáltott fel felháborodottan, de csak elnevettem magam.
- Mert tőle kapom a fizetésem, tudod… -
magyaráztam úgy, mintha egy ötévesnek tettem volna, mire a grimasz az arcán még
élesebben mutatta az utálatot irányomba.
- Örülök, hogy – kezdett volna bele Youjin, de
nagyon hamar leintettem.
- Hálás vagyok, hogy ma amolyan lelki
szemetesként funkcionáltál, tényleg, és sajnálom, hogy ennyire rád akaszkodtam,
de nem kell ezt csinálnod – kortyoltam bele a fekete nedűbe. Teljesen komolyan
gondoltam a szavaimat, hiszen az egy dolog, hogy én közel engedtem őket
magamhoz, ez nem biztos, hogy fordítva is így van. Szerettem volna, persze, de
még mindig élénken élt bennem az első találkozásunk, ami eléggé kínos volt, és
szerintem egyáltalán nem tettem rájuk jó benyomást. – Jut is eszembe…
Megengednétek nekem, hogy fotókat csináljak rólatok? Nem tenném fel az
internetre, csak a fotóalbumomba. Annyira gyönyörű arcotok van, hogy a művészi
vénám szinte kiált a gépemért, és…
- És engem meg sem kérdezel? – kiáltott fel
játékosan Changwook, mire szúrósan rápillantottam.
- Nem mintha nem próbáltam volna már ezerszer
kikönyörögni pár fotót, ugyebár, főnök? – kérdeztem élesen, majd
visszafordultam a kérdezettek felé. – Szóval?
- Én benne vagyok – ajánlkozott fel először a
szöszi, furcsa mosollyal az arcán. – De
csak ha aktfotó lesz.
- Ha vállalod, én vállalom – vontam vállat
lezseren. – Youjin? – fordultam vissza az idősebb felé, de ő szóban nem
válaszolt, csak kedvesen bólintott. – Köszönöm – vidultam fel még jobban. –
Akkor munkára fel! Még egy csomó papírmunka vár ránk.
Végre el tudtam olvasni az előző, meg az új részt is, heh. Inseong világnézete az, amitől én is a falon vagyok, egyszerűen úgy tud irritálni az ilyen gondolkozás, mint annak a rendje-módja.
VálaszTörlésAz apa-forma alakot (én ezt nem nevezném apának), már most tiszta szívből gyűlölöm és megfojtanám egy kanál vízben. (Jó, ez erős volt, de na xD)
YouJin meg JiHun meg nagyon arik TT ♥
Eddig nagyon-nagyon imádom, csak így tovább♥
Én is nagyon utálom ezt a világnézetet, számomra nagyon azt sugallja, hogy "szarj le mindent, mert úgysem tudsz változtatni". Az apjukról még én sem döntöttem el, hogy kedvelem-e vagy sem, annak ellenére, hogy bennem már megvan az egész történet ><
TörlésIgyekszem a folytatással, köszönöm szépen, hogy írtál! ^_^