6. fejezet - Pánik (Seung Jun szemszög)

Őszinte leszek, ezt a részt nem teljesen így terveztem, de egyszerűen csak jött Sándor az ihletrohammal, és eltarolt engem és minden elképzelésemet. Nem mondom, hogy jó lett, de szükséges a későbbi cselekményszálhoz.
(Apró megjegyzésként, múlt éjjel azt álmodtam, hogy az olvasók az egyik legjobb barátommal az élen meglincseltek a suli spanyoltermében. Kérlek, ne öljetek meg.)
Puszi: Rhyssa

*****

 - Már abban a pillanatban tudtam, hogy rossz ötlet volt, mikor megtettem. Ráadásul egy ilyen átlátszó névvel Instagram fiókot csinálni, hát hülye vagyok én? Tudjod mit? Erre nem kérek választ.  

Szóval, csináltam egy fiókot. Egy-két képet kiraktam, majd valaki szívezte az egyiket, nekem pedig megakadt a szemem a felhasználónéven: xxxrgshipper. Mentségemre szóljon, hogy akkor még fogalmam sem volt a „shipper” szó jelentéséről, így nem is tudtam a személyről semmit, akire ráírtam, azon kívül, ami a profiljában bemutatkozásként leírt magáról.  

A lényeg az, hogy beszélgetni kezdtünk – meséltem a kamerába, de egy pillanatra elfordítottam a fejem, és a teli szájjal vigyorgó fiúk felé néztem. – Most komolyan muszáj ezt felvennünk?

 - Igen, muszáj – bólintott You Jin, az arcáról pedig továbbra sem hervadt le a mosoly. – Nyugi, ezt majd kivágjuk, csak csináld.

 - Beszélgetni kezdtünk, és tulajdonképpen alig telt el egy hónap, rengeteg mindent megtudtunk egymásról, a neveinken kívül. Végül pedig én voltam az, aki felajánlotta, hogy akkor játsszunk nyílt lapokkal. Talán ez volt az, ami elindította a lavinaszerű eseménysorozatot, ami ide vezetett. Hiszen itt vagy velem Dél-Koreában, igaz, Kriszti? – nevettem el magam. – Na jó, nem azért csinálom ezt a videót, mert el akartam mesélni ezeket, hiszen amilyen jó a memóriád, úgyis emlékszel mindenre. Csak… Boldog születésnapot akartam kívánni. Szóval… Boldog születésnapot!

In Seong kikapcsolta a kamerát, én pedig felsóhajtottam.

- Most ti jöttök – vigyorogtam rájuk, mire az eddig ott virító vigyor eltűnt, és úgy néztek rám, mint akik el akarnak átkozni.

 - Nekünk miért kéne? – kérdezte Ji Hun, mire most az én arcomra kúszott az enyhén kárörvendő kifejezés.

 - Mert ti is a barátai vagytok – feleltem jókedvűen, mire sóhajtva sorakoztak fel a kamera elé. Ők nem lelkiztek, csak egyszerűen elénekelték a köszöntő dalt, és ezután már csak össze kellett hozni a bulit. Igazság szerint, nem terveztük, hogy sokan leszünk; ő, a banda, Hyeon Soo, a menedzsere, és Anett, aki úgy döntött, meglepi a legjobb barátnőjét. Furcsa volt, mikor Instagramon írt, hogy lenne-e kedvünk meglepetés partit szervezni Krisztának, de belementem, viszont arra nem gondoltam, hogy a srácok videót fognak velem csináltatni. 

 - Most, hogy ezzel megvagyunk, azt hiszem, mindenki mehet a dolgára – jelentettem ki vidáman, majd a kamerát megfogva bevittem a Ji Hunnal közös szobámba, és a laptopom elővéve elkezdtem összeszerkeszteni a két videót. Ezzel egészen addig foglalatoskodtam, míg meg nem csörrent a telefonom. A képernyő Hyeon Soo nevét jelezte ki, így izgatottan nyomtam rá a kis zöld telefon ikonra.

 - Igen? – szóltam bele, miközben gyorsan elmentettem azt, amit eddig csináltam a videóval.

 - Szia, Hyeon Soo vagyok. Itt vagyok a dorm előtt, kijönnél egy kicsit? – hallottam meg lágy, kedves hangját a telefon torzításán keresztül.

 - Persze, rögtön ott vagyok – feleltem, majd kinyomtam. Gyorsan leraktam a gépet az ölemből, felhúztam a cipőm, és úgy ahogy voltam, melegítőben kimentem hozzá az utcára. Még mindig, akárhányszor megláttam, meg kellett állapítanom magamban, hogy milyen gyönyörű. Amint odaértem hozzá, szorosan magamhoz öleltem, mint általában, mikor találkoztunk. – Szia – köszöntem lágy hangon.

 - Szia. Ismét – nevetett fel. – Sétálunk egyet?

Bólintottam, majd elindultam az egyik irányba. A szemem sarkából újra és újra rápillantottam, azonban a fejét lehajtotta, így nem láthattam az arcát.

 - Mit szólsz egy fagyihoz? – kérdeztem kedvesen, magam felé fordítva. Az arca tisztára piros volt, mint akinek nagyon melege van. Bólintott, továbbra sem szólalt meg, mire a kezénél fogva odahúztam a cukrászdához. Leültünk, rendeltünk, viszont kellemetlenségemre többen is felismertek. Mosolyogva adtam autogramot és csináltam pár képet a fanokkal, majd mikor elmentek, végre kettesben maradtunk Hyeon Sooval. A kelyheket is kihozták, így egy darabig csendben ettünk.

 - Szerettél volna beszélni velem valamiről, nem? – kérdeztem kedvesen, mire végre rám pillantott. Kissé félénk volt, ez tény, viszont olyan ártatlannak és aranyosnak látszott, hogy ezt nem tudtam felróni neki. Bólintott, majd evett egy falatot a fagylaltból. – Mondd csak, bátran. Nem harapok – nevettem rá, majd kézfejemet az övére téve bátorítóan megszorítottam.

 - Igazából – szólalt meg végre ő is, arca pedig ismét a paradicsom színére váltott. – Arról szerettem volna beszélni veled, hogy… Azt hiszem, hogy… – Ismét elhallgatott. Bátorító pillantásokat vetettem rá, és próbáltam elkapni a tekintetét, azonban sehogy sem sikerült.

 - Azt hiszem, hogy kedvellek – mondta ki végül, egy szuszra, hadarva, amitől úgy tűnt, mintha egybefolynának a szavak. Meglepődtem, de egyszerre földöntúli öröm járt át, amit gondolom az arcomról is leolvasott, mert hirtelen egy hatalmas, megkönnyebbült mosoly terült el az arcán.

 - Én is kedvellek, Hyeon Soo. Azt hiszem, már azóta, hogy összefutottunk a kávézóban, és beszélgetni kezdtünk. Örülök, hogy nem csak én érzek így – feleltem a vallomására boldogan.

 - Akkor ez azt jelenti, hogy… - kezdett bele óvatosan, de félbeszakítottam.

 - Lennél a barátnőm?

Ami ezután következett, még engem is meglepett. A visszafogottsága és félénksége ellenére felpattant a székéről, hozzám lépett és magához rántva megcsókolt. Én átkaroltam a derekát és visszacsókoltam. Mikor elváltunk egymástól, mindketten elég kínosan éreztük magunkat, az arcunk a piros minden árnyalatában pompázott, de nem tudtuk levenni a szemünket a másikról, és valószínűleg ezért nem vettük észre az utca egy bizonyos pontján gyűlő tömeget. Mintha körbeálltak volna valakit, és mikor fizetés után kiléptünk a cukrászdából, csak annyit hallottunk, hogy „Valaki hívja a mentőket!”. 

Odasiettünk, én pedig láttam, hogy egy nő fekszik ájultan az utcán. A ruháiról megismertem; Kriszta volt az. Reggel ez a szoknya és felső volt rajta, amikor elindult, ráadásul a cégtől sem volt messze az utca, ahol voltunk.

 Nagyon megijedtem, ahogy megláttam ott a holtsápadt lányt. Elengedtem Hyeon Soo kezét és odarohantam hozzá.

- Úristen, Kriszta! – kiáltottam fel, miközben az ölembe vettem a fejét. – Ébredj fel, hallod? Kriszta, térj magadhoz – ráztam meg kissé, azonban mikor nem reagált, a minket körülvevő emberekhez fordultam. – Hívta már valaki a mentőket? – kérdeztem kissé kétségbeesetten, mire helyeseltek, hogy igen.

Vajon hogy történt mindez? Miért nem vettük észre, ha itt történt majdnem közvetlenül mellettünk? Egyáltalán miért ájult el? Ha beteg, vagy valami baja van, arról tudnom kéne!

Elővettem a telefonját a táskájából, és megkerestem Anettet a telefonjából. Nagyon sokat mesélt már róla, hogy ő a legjobb barátja, így úgy gondoltam, hogy mindent tud róla. Felhívtam, kicsöngött párszor, mire felvette.

 - Halló? – szólt bele, mire angolul kezdtem hozzá beszélni.

 - Hello, Seung Jun vagyok. Kriszta hirtelen elájult az utcán. Nem tudod, mi történhetett? – hadartam el gyorsan a problémát a telefonba, azonban nem kaptam azonnal választ.

 - Kapkodta a levegőt, mielőtt elájult? – kérdezett vissza sürgetően. Úgy tűnt, tudhatja, mi a probléma, így hogy választ kapjak a kérdésre, feltettem ugyanezt a kérdést azoknak, akik itt álldogáltak körülöttünk.

 - Igen. Benézett a cukrászda ablakán, lesápadt és kapkodni kezdte a levegőt, majd hirtelen elájult – felelte az egyik járókelő, majd ezt lefordítva angolra közvetítettem a telefonba.

 - Pánikrohama volt, minél előbb kórházba kell szállítanotok, illetve ha találsz egy fehér gyógyszeres dobozt a táskájában, akkor vedd elő, és próbálj vele lenyeletni két szemet belőle. Annak segítenie kell – magyarázta el, hogy mit kell tennem. Fél kézzel magamhoz rántottam a kis kézitáskát, amiben megkerestem a dobozt, amiről Anett beszélt.

 - Van valakinél víz? – kérdeztem körbe, mire Hyeon Soo a kezembe nyomott egy üveget. – Köszönöm – mosolyogtam rá. Kivettem két tablettát, és az egyiket Kriszta szájába tettem, majd a szájához emeltem az üveget. – Gyerünk, igyál – suttogtam halkan, majd az orrát befogva kényszerítettem nyelésre, aztán ugyanezt megcsináltam a másikkal is.

Ezután hamar kiérkezett a mentő. Elmagyaráztam a szituációt, majd az autóban ülve felhívtam az ügynökséget és a menedzserét is. Nekik is elmondtam mi történt, és hogy éppen a kórházba tartunk. Hyeon Soo nem jött velünk, ő úgy döntött, inkább hazamegy.  

Nem sokkal azután, hogy beértünk a sürgősségire, Kriszta menedzsere is befutott. Őt pedig eközben infúzióra kötötték, majd egy orvos megvizsgálta. Nem mondott nekünk túl sok mindent, csak megnyugtatott, hogy nem kell aggódni, és megkérdezte, hogy a beteg beszél-e koreaiul, mire azt feleltem, hogy igen. Ezután közölte velünk, hogy csak az egyikünk maradhat mellette, erre pedig Yoon Joong vállalkozott, így én visszamentem a dormba. A srácok kicsit aggódtak a hirtelen kimaradásom miatt, ezért amikor hazaértem, rögtön letámadtak.

 - Hol voltál? – kérdezte Ji Hun karba font kezekkel.

 - Egy lánnyal fagyiztam, aztán Kriszta elájult az utcán, én meg bementem vele a kórházba – feleltem készségesen. Egyébként is ideje volt, hogy tudomást szerezzenek Hyeon Sooról, de ha így tálalom az információkat, akkor úgysem arra figyelnek.

 - Úristen… Jól van? Mi történt vele? – lépett mellém You Jin, arcán féltő kifejezéssel.

Elmeséltem a történteket nekik is, immáron negyedszerre. Az elmúlt közel egy hónapban ők is legalább annyira jóban lettek a magyar lánnyal, mint én. Közel érezték magukhoz, óvták, mintha csak a bátyjai lettek volna.

 - Meg kéne beszélni a menedzserrel, hogy holnap meglátogassuk – vetette fel az ötletet Hee Jun, mire helyeslően bólogattunk.

 - Egyébként nem tudod, mióta vannak pánikrohamai? – kérdezte In Seong, én pedig megráztam a fejem, mert fogalmam sem volt. Nekem erről egyszer sem beszélt, hogy bármi ilyen problémája lenne, pedig nem ártott volna figyelmeztetnie, hogy tudjam, mit kell csinálni, ha előfordul.

Természetesen mind az öten nagyon aggódtunk érte, így egy sporttáskába összeszedtünk néhány cuccot, ami hasznára válhat, amíg a kórházban tartózkodik, valamint a menedzsert is meggyőztük, hogy ugorjunk be hozzá.

 - Szia – ugrott Hee Jun rögtön az ébren olvasgató lány nyakába.

 - Sziasztok – tette le a könyvet az ölébe nevetve, majd visszaölelt. – Hát ti? Na, nem mintha nem örülnék nektek, csak furcsa, hogy itt vagytok.

 - Hoztunk pár cuccot, meg gondoltuk, meglátogatunk, hogy ne érezd magad annyira egyedül – feleltem, majd leraktam a táskát az ágya mellé. – Van benne pár ruha, fogkefe meg sminkek meg a krémek, amiket a fürdőszobádban találtunk.

 - Seung Jun… Te kutakodtál a ruháim között? – kérdezte fenyegető hangon, dühtől izzó szemeit pedig rám emelte. Erre most mit kellene felelnem? „Igen, Krisz, én válogattam össze a ruháidat, a fehérneműkkel együtt.” vagy „Ugyan már, miket feltételezel rólam?”

 - Izé… Csak gyorsan bedobáltam pár cuccot. Esküszöm, nem kutakodtam – tettem a szívemre a kezem, miközben óvatosan elhátráltam az ágytól.

 - Tudod, Seung Jun, nem vagyok ágyhoz kötve, és nagyon bosszús tudok lenni, ha ilyeneket hallok. – Hangja már szinte morgásnak hatott, ahogy haragosan rám nézve kibújt a takaró alól, és felém lépett. A többiek csak csendben mosolyogva figyeltek minket, annak ellenére, hogy mindannyiukat könyörgő pillantásokkal illettem.

Tovább hátráltam, ahogy felém lépkedett. Néha komolyan meg tudok ijedni ettől a lánytól. Azonban mikor felemelte a kezét, ledermedt, a tekintete pedig kissé üvegessé vált, mint akinek hirtelen eszébe jut egy emlék.

 - Krisz, minden oké? – kérdeztem, mikor elkezdte gyorsabban venni a levegőt. – Krisz, mi a baj? – léptem oda hozzá, a vállaira tettem a kezemet, és enyhén megráztam, mire felpillantott rám, egyenesen rám emelte kétségbeesett pillantását.

- Víz… Adjatok vizet – mondta két légvétel között. Ji Hun reagált a leggyorsabban, egy pohárba töltött neki és a kezébe adta, mire ő a pohár tartalmát fejére borította. A jéghideg víztől kissé lenyugodott, a légzése pedig lassacskán helyreállt. Mindeközben pedig a körülötte lévők leültették az ágyra, ő pedig lehajtott fejjel meredt a padlóra.

 - Ne haragudjatok – sóhajtott egyet, majd ránk emelte a tekintetét. – Ezt nem kellett volna látnotok – mosolygott ránk, majd gyengén, a semmibe meredve oldalra dőlt az ágyon. Valamit motyogott még magyarul, de nem értettünk belőle semmit, így annyiban hagytuk, és figyeltünk, ahogy szép lassan elnyomja az álom. 

*****

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, hagysz nyomot magad után!