14. fejezet - Végre itthon

Sziasztok! Ez most egy rekordrövidségű fejezet lett, de igazából csak azért, mert már nem tudtam mit hozzáfűzni. Mondhatni, ez az (éppen hogy) ezer szó a történet tetőpontja, innentől kezdve, egészen a végéig Seung Jun szemszög lesz. Nem is fűzök hozzá többet, jó szórakozást ehhez a fejezethez!

***** 

Mindkét bőröndöm összepakolva hevert az ágyam végében, de én még mindig tétováztam. Menjek? Ne menjek? Tudtam, hogy meg fogom bánni, ha itt hagyom Szöult, de én itt így nem éreztem jól magam.

Még volt esélyem máshogy dönteni. Még volt esélyem rendbe hozni a kapcsolatunkat Seung Junnal.

 - Mehetünk? - lépett be az ajtón Yoon Joong. Itt volt az ideje, hogy véglegesen elhatározzam magam: Menjek, vagy maradjak? 

Bólintottam, majd a csomagokat ott hagyva vonultam ki a lakásból, csak a kézitáskámmal a kezemben.

Az elnök már várt minket. Három csésze feküdt az asztalon, csakis arra várva, hogy elhelyezkedjünk mellettük. Nem szólaltam meg, még egyszer át kellett gondolnom, hogy mit szeretnék mondani, ő pedig nem siettetett.

 - Vissza szeretnék menni Magyarországra. Véglegesen – böktem ki végül, hosszas fontolgatás után. Nem érte felkészületlenül a kijelentésem, ebből sejtettem, hogy a menedzserem már beszámolt a problémámról.

 - Tudom – felelte. Arcán nem láttam érzelmet, de gondolom, nem örült neki. – Nem akadályozlak meg benne, ha tényleg ezt akarod. Azonban vannak feltételek – kijelentésére helyeslően bólintottam, mire folytatta. – Ezt a hetet még végig csinálod. Kéthavonta négy napot eltöltesz Szöulban, és feszített tempóban megcsinálod azt, amit csak lehet, egészen a két éves szerződésed lejárásáig – magyarázta, mire ismét beleegyezően biccentettem. – Amennyiben a későbbiekben megváltoztatnád a döntésed, szívesen látunk, és minden alkalommal, amíg itt vagy, használhatod a lakást.

 - Köszönöm – mosolyodtam el kényszeredetten.

Innét már nincs visszaút.

Az erőltetett vigyor még mindig ott ült az arcomon, mikor felkeltem a kanapéról és kimentem az irodából. Úgy hervadt le, amint kiértem, mint a pipacs, amikor letépik; sziromról sziromra, fokozatosan vettem fel azt a tipikus elmélkedő, már-már túl komoly arckifejezést.

Még elég sok időm volt a délutáni fotózásig, így hazavitettem magam a menedzserrel, hogy ott beülhessek egy kád forró vízbe, és kiereszthessem a gőzt egy jó könyv társaságában. Talán fürdő még sosem esett ennyire jól, mint akkor. Csak voltam és olvastam, annyira belemerülve a történetbe, hogy észre sem vettem az idő telését, csak arra eszméltem, hogy az ajtón kopognak.

 - Kriszta, lassan indulnunk kéne! – hallottam meg Yoon Joong hangját tompán, a folyosóról.

 - Rögtön, egy pillanat! – kiabáltam vissza, majd gyorsan elkészülve kiléptem a helyiségből. – Mehetünk – villantottam rá egy felszabadult mosolyt. Láthatóan meglepődött hirtelen váltásomon, de nem foglalkoztam vele. Két nap, és vége a szenvedéseimnek, ismét otthon lehetek, magyar beszédet hallva, nem kell Seung Jun hangulatingadozásaival törődnöm, és megszabadulhatok ettől a teljesen felesleges szerelemtől is.

A csütörtök és a péntek is hamar eltelt, mindenféle zavaró interakció nélkül. Egy-két ruhámon kívül minden be volt csomagolva, azokat a dolgokat, amelyekről tudtam, hogy nem fogom többet használni, már előző nap elküldtem postán, vissza a régi lakásomba. A tulajdonossal is beszéltem, hogy vasárnap visszaköltözöm, így otthon minden el volt rendezve, a dolgok már csak rám vártak, hogy én is megérkezzem.

Yoon Joong szervezett nekem egy kis búcsúztatót Jay és Ji Yong részvételével, így elmentünk fagyizni egyet. Nagyon jól esett, hogy ez a két elfoglalt férfi időt tudott rám szakítani, annak ellenére, hogy nem ismertek annyira jól, és velem töltöttek egy kis időt, még egyszer, utoljára. Mind a ketten megígértették velem, hogy továbbra is beszélni fogunk KakaoTalkon, így nem volt más választásom, mint felvenni őket az ismerőseimhez. Sírtam az örömtől, mikor egy hatalmas ölelésbe vontak búcsúzásképpen, és nem értettem, mivel érdemeltem ezt ki.

Szipogva léptem be a lakás ajtaján, nem nézve semerre rohantam a hálóba, hogy a bőröndöket magamhoz véve indulhassak a reptérre. Túl üres volt minden, én pedig nem így akartam emlékezni erre a helyre.

Seung Junt az ágyamon ülve találtam, maga elé bámult, láttam a szemén, hogy gondolkodik. Mikor beléptem, felnézett rám, a tekintete üres volt, az arca kifejezéstelen.

 - Elmész? – kérdezte, a hangján is csak a semlegességet éreztem. Mintha igazából nem is érdekelné, élek-e vagy halok, itt vagyok-e vagy sem.

 - Igen – feleltem ugyanabban a hangnemben, majd megfogtam a két bőrönd fülét, és húzni kezdtem őket a kijárat felé, azonban ő elkapta a csuklómat, és ezzel megállásra késztetett.

 - Ne menj – suttogta halkan, majd átölelt hátulról.

Majdnem elérzékenyültem. Majdnem.

Erősebb volt bennem a düh, mint bármi más. Leráztam a karjait magamról, elengedtem a táskákat és megfordultam. Nem válaszoltam semmit, csak a szemébe néztem, és úgy vélem, ez elég volt számára, hogy megértse: nincs okom maradni.

 - Miért?

Pár pillanatig csendben fontolgattam a szavakat.

 - Ha ezt magyaráznom kell, akkor talán tényleg többre megyek, ha elmegyek – vetettem oda.

 - Beszéljük meg, kérlek. – A hangja könyörgő volt, de nem hatott meg. Szerettem volna közös megoldásra jutni vele, de mind ahányszor megpróbáltuk, ő elfutott.

 - Na, ne nevettess. Annyiszor megbeszélhettük volna, és te minduntalan elmenekültél. Mégis mit vársz tőlem? – kiáltottam fel tehetetlen haragomban. – Miattad jutottunk idáig, és most az én döntésem, hogy elmegyek. Nem is kell kikísérned – vetettem még oda, majd a cuccaimat ismét megfogva kiléptem a bejárati ajtón, és ezzel együtt kivontam magam az életéből is. Otthagytam őt, és abban a pillanatban nem bántam meg.  

A reptérre csak a menedzser kísért ki, és ő sem maradt ott velem, amíg beszállok. Kirakott, megölelt, majd egy fontos dologra hivatkozva távozott, így egyedül maradtam az incheoni terminálon. A hazaút baromira unalmas volt, nem tudtam mit kezdeni magammal. Viszont mikor végre Budapestre értünk, megkönnyebbült érzés árasztott el, mikor beszívtam a szmogos, Szöulhoz képest mégis tiszta levegőt és meghallottam az első magyar szavakat.

Nagy volt a tömeg, amit kifejezetten utáltam, de viszonylag hamar tudtam fogni egy taxit, hogy elvigyen a Keleti pályaudvarra. Szerencsére volt még nálam forint az utolsó hazautazásomról, így abból kifizettem a fuvart, majd az első bank automatához vezetett az utam, hogy kézpénzt vegyek fel. Ezek után már csak három órát kellett vonatoznom, hogy végre hazaérhessek.

 - Kriszta! – hallottam meg Anett hangját, mikor végre a cuccaimmal együtt lekászálódtam a szerelvényről. A nyakamba ugrott, így majdnem felborítva mindkettőnket. Nevetve öleltem át derekát, és meglepődve konstatáltam milyen vékony lett.

 - Te fogytál? – kérdeztem rá nyíltan, ahogy kissé eltolva magamtól szemügyre vettem. – Nagyon jól nézel ki! – mosolyogtam rá kedvesen, mire átkarolta a vállamat, és egy piros Suzuki felé vezetett.

 - Menjünk haza – szólalt meg kedvesen, nem reagálva a megjegyzésemre. – Tudod, hogy mióta várják anyudék, hogy találkozhassanak veled?

Nem válaszoltam. A gondolatok a fáradtság ellenére is ellepték az agyam, mégis, csakúgy, mint amikor először odaértem Szöulba, az autóban elnyomott az álom.

Abban a szobában keltem, ahol a gyerek- és tinédzserkorom nagy részét eltöltöttem, zenét hallgatva és fanfiction-öket írva, sorozatokat nézve, szinte teljesen elvágva magam a szociális élettől.

Ahogy kinyitottam az ajtót, azonnal megcsapott apa palacsintájának jellegzetes illata. Ezt követve lyukadtam ki végül a konyhában, ahol már mindenki ott ücsörgött.

 - Jó reggelt – motyogtam álmosan.

 - Neked is, kincsem – mosolygott rám anyu, miközben örömtelien figyelte, ahogy én is odatelepedem hozzájuk. – Anett hazament átöltözni, de azt mondta, nemsokára visszajön.

Csak hümmögtem egyet válaszként, majd az abban a pillanatban elém rakott fahéjas palacsintáért nyúltam.

Végre igazán itthon vagyok.