15. Fejezet - Levél (Seung Jun szemszög)

Igen, tudom, sokat késtem. Okaim vannak, természetesen, de a legfontosabb, hogy SZÜLINAAAP! Mármint a történet szülinapja, az enyémet májusban elhagytuk. Igen-igen. 2016. június 29.-én raktam ki a történet első fejezetét, szóval most évfordulózunk, és éppen ezért elhoztam nektek a jelenetet, amit szerintem már mindenki várt. Jó szórakozást, és a JÁTÉK még mindig érvényben van: Ki találja meg azokat a pillanatokat, amiket egy-egy MV-ből kölcsönöztem (csak KNK MV-kből). A nyeremény egy általam megírt One Shot, a kedvenc párosoddal/tagoddal! 

*****

Ahogy becsapta maga után a bejárati ajtót, eluralkodott rajtam a pánik. Utána akartam volna rohanni, de a lábam földbegyökerezett, mozdulni sem tudtam. Agyamban pörögtek a gondolatok, azon agyaltam, hogy vajon mi történhetett, amiért ilyen hirtelen lelép.

Mire meg tudtam mozdulni, és kirohantam az épület elé, ő már sehol sem volt. Lekéstem róla, nem tudtam többé magyarázkodni, bocsánatot kérni bármiért is. Egyszerűen csak… Vége lett mindennek.

Letörve léptem be a lakásunk ajtaján. Látványosan szenvedtem, noha még magamnak sem tudtam megmagyarázni az érzést, ami hatalmába kerített. Levágtam a telefonom a nappaliban lévő dohányzóasztalra, nem véve tudomást Hyeon Soo hívásairól. Csak ültem magam elé meredve, miközben azon merengtem, vajon hol volt az a pont, amikor minden elromlott. 

 - Hé, minden rendben? – huppant le mellém hirtelen Ji Hun. Csak megráztam a fejem válaszképpen, majd otthagyva a srácokat inkább elindultam sétálni.

Ha jobban belegondolok, ez a sétálás már megszokottá vált nálunk Krisztával, ha feszültek, vagy letörtek vagyunk. Aztán végül sosem sikerül egyedül maradnunk, mindig csatlakozik hozzánk valaki; leszólítanak az utcán, összefutunk egy ismerőssel, vagy csak mi magunk unjuk meg, így betérünk a fagyizóba, ahol…

Ahol megcsókoltam Hyeon Soot.

Ahol Kriszta elájult.

Ahol Kriszta elájult. Miért nem gondoltam erre eddig? Mi van, ha az sokkolta le ennyire, hogy látott minket? Hiszen az az egyik veszekedésünkből nyilvánvalóvá vált, hogy érzései vannak irántam, még ha nem is tudom pontosan, hogy milyenek.

Megálltam az üzlet előtt, csak néztem a kirakatot, de nem mentem be. Csak gondolkodtam, észre sem véve, hogy telnek a percek, ahogy ott állok egyhelyben, szinte kizárva a külvilágot. Végül egy, a vállamnak ütköző test rántott ki ebből a transzszerű állapotból, így továbbsétáltam. Elő akartam volna venni a telefonom, de eszembe jutott, hogy otthon hagytam, így visszafordultam.

Beszélnem kell Krisztával.

Csak ez járt a fejemben, hogy ezt meg kell oldanunk, hogy visszajöhessen Szöulba, hozzám. Vissza kell jönnie, hogy ne legyen miatta bűntudatom, hogy elment.

Mikor berontottam a lakásunk nappalijába, a fiúk csak némán figyelték, ahogy kapkodva felemeltem a mobilt a dohányzóasztalról, majd kétségbeesetten tárcsáztam a számot.

 - Most hívott Yoon Joong, hogy felszállt a gépe – szólalt meg halkan You Jin, mikor már harmadszorra próbáltam kapcsolatot létesíteni Krisztával. – Vége van, Seung Jun.

 - Nem mehetett el így. Nem. Nem lehet. – Azt hiszem, csak abban a pillanatban tudatosult bennem véglegesen, hogy talán soha többé nem láthatom…

A következő néhány nap borzalmas volt. Tulajdonképpen mindenre alkalmatlanul lézengtem a srácok környékén, anélkül, hogy bármi hasznosat tettem volna. Ezt végül a menedzserünk elégelte meg, aki egy hetes szünetre küldött, és azt mondta, hogy akkor ennyivel csúszik a comeback. Ettől kaptam végül észbe, hiszen nem hagyhattam, hogy miattam a fanok még többet várakozzanak, és a többieknek is rossz legyen. Ekkor átestem a másik végletbe; a munkába temetkeztem, mindent a lehető legtökéletesebben akartam csinálni, néha este tízig a próbateremben gyakoroltam, még akkor is, mikor Ji Hunék már hazamentek. Hyeon Soo hívásait nem fogadtam, egyszer sem hívtam őt vissza, egyszerűen csak nem volt kedvem találkozni vele, beszélgetni, vagy úgy általánosságban bármit is csinálni vele. A fellángolás, amit a kezdetekben éreztem vele kapcsolatban, Kriszta távozásával megszűnt, vagy legalábbis jelentősen leredukálódott annyira, hogy ne akarjak vele foglalkozni.

 - Ezt vegyem úgy, hogy szakítunk? – robbant be a terembe, túlkiabálva a zenét, amire éppen az új táncunkat gyakoroltam be. A távirányítóért nyúlva kikapcsoltam a lejátszót, hogy a teljes figyelmem neki szentelhessem. Arcom kifejezéstelen maradt, mint az elmúlt két hétben általában.

 - Annak veszed, aminek akarod – rántottam vállat az üvegemért nyúlva. Láthatóan nem fogadta jól az érdektelenségem, de az arckifejezésével nem törődve fogalmaztam meg egy kérést. – Legyen vége csendben, rendben? Nem akarok botrányt.

 - Nem akarsz botrányt?! – kiáltott fel kissé hisztérikusan. – Az egész kapcsolatunk egy botrány volt, egy felesleges külföldi harmadik kerékkel! Apropó, harmadik kerék… Meg kell köszönnöm Krisztának, hogy megfogadta a tanácsom, és eltakarodott a… - Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, szinte azonnal félbeszakítottam.

 - Kérlek, hogy most hagyd abba. Nem érdekel, hogy mit gondolsz róla, vagy, hogy mit mondtál neki, de nem miattad ment el. – Teljesen nyugodt maradtam, nem volt kedvem kiabálni, vagy elküldeni őt melegebb éghajlatra, egyszerűen csak annyit szerettem volna, ha eltűnik. Az életemből, a cégtől, a világomból, hogy még csak látnom se kelljen. Egyik napról, sőt, egyik pillanatról a másikra persona non grata lett számomra.

 - Most pedig, légy szíves, hagyj magamra – mondtam még, majd letettem az üveget a helyére, és újra elindítottam a U-t. Egy kis ideig még némán figyelte, ahogy táncolok, majd kiment, becsapva maga után az ajtót, én pedig csak reménykedtem, hogy nem használja fel a médiát, hogy bosszút álljon.

Megint nagyon későn értem haza, már fél tizenkettő is elmúlt. Az összes lámpa lekapcsolva, a lakás teljes sötétségbe borult, csak a város fényei adtak némi világítást ahhoz, hogy eljussak a nappaliig. Nem állt szándékomban felébreszteni Ji Hunt a felesleges mászkálással, így előbb lezuhanyoztam, és egy szál törülközőben mentem be a szobánkba, ahol előkaptam egy alsót, és már aludtam is.

Lassan ébredezett, miközben én apró csókokkal hintettem be a vállait, a nyakát és az arcát. Meztelen testünk összepréselődött, karjaimmal átkaroltam, és lágy csókot nyomtam az ajkaira, mikor lehunyt szemekkel felém fordult.

 - Jó reggelt – suttogta halk, kissé karcos hangon, mire csak ismét megpusziltam az arcát.

 - Neked is – feleltem ugyanolyan halkan, de nem hagytam abba a kényeztetését. Kissé felkuncogott, amikor a nyakába leheltem, majd ezúttal ő vonta szenvedélyes csatába az ajkainkat. Óráknak tűnő percek után nevetve váltam el tőle. – De szép is lenne minden reggelt így kezdeni – hanyatt dőlve sóhajtottam a szavakat, mire ő szorosan hozzám bújt.

 - Én is ezt szeretném. Szeretlek, Seung Jun – hallottam a szavakat a szájáról, mire mosolyom kiszélesedett.

 - Én is nagyon szeretlek téged, Kriszta… Az én Krisztám – motyogtam halkan.

Ziláltan keltem, nem tudtam hová tenni az álmomat. Az első napokban, miután elment, még teljesen normális volt, hogy felbukkant az álmaimban, de akkor sem így. Akkoriban mindig menekült előlem, én pedig próbáltam őt utolérni, de mindhiába, most pedig… Egy pár voltunk. Mármint együtt éltünk, egy közös lakásban, boldog párkapcsolatban. Azt hiszem, ezt nevezik utópiának, egy boldog jövőképnek.

Még a reggeli készülődésem alatt is ez foglalkoztatott, sőt, miközben úton voltunk a próbaterembe, akkor is teljesen máshol jártam.

 - Menedzser, kölcsön kérhetném a telefonját? – Hirtelen felindulás volt, gondolkodás nélkül szólaltam meg. Ő persze kérdés nélkül odaadta, így a saját mobilomból kinézve azonnal tárcsáztam Kriszta számát. Két csöngés után fel is vette, én pedig szinte mámoros sokkba estem attól, hogy hallhatom a hangját.

 - Igen, tessék? – szólt bele halkan.

 - S… Seung Jun vagyok. – Nem mondtam többet, és ő sem reagált azonnal, csak annyit érzékeltem, hogy élesen beszívta a levegőt.

- Mit akarsz?

A hangnemtől leblokkoltam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ellenségeskedést bele lehet sűríteni két szóba, de neki sikerült.

 - Csak beszélni – motyogtam, mire kinyomta.

Kinyomta.

KONKRÉTAN KINYOMTA AZT A KICSESZETT TELEFONT!

Kiabálni lett volna kedvem, de visszafogtam a hangom, és inkább csak visszaadtam a mobilt. A kezemet ökölbe szorítottam az ölemben, és nem szóltam senkihez, egyszerűen csak bámultam ki az ablakon.

Ennyire nem haragudhat rám. Nem tettem annyi szörnyűséget, hogy még beszélgetni se akarjon velem, ugye?

Kétségbeestem, jobban, mint valaha. Többször is elrontottam a koreográfiát, a hangom rekedt volt a visszafojtott sírástól. Fogalmam sincs, hogy a többiek hogy bírtak velem, de meglehetősen hisztissé váltam, így mikor felvetették, hogy menjünk inkább enni, örömmel egyeztem bele. Nekem általában segít, ha kajába fojtom a bánatom, valószínűleg ezért is ajánlotta fel Ji Hun, hogy meghív.  

Este még egyszer megpróbáltam beszélni Krisztával, felhívtam, írtam neki Kakaotalkon és Instagramon is, de nem válaszolt. Mintha megszűntem volna létezni számára, ignorált engem. Mintha soha nem is lettünk volna barátok – vagy többek annál. Igen, a Hyeon Sooval való kapcsolatom tett be végleg kettőnknek, de akkor sem kéne figyelmen kívül hagyni, amikor éppen el akarom neki mondani, hogy szakítottunk, és hogy jöjjön vissza.

Hogy szeretem. Azt hiszem, legalábbis. Annyira nem vagyok biztos semmiben ezzel kapcsolatban. Biztos voltam benne, hogy amit az exemnél éreztem, szerelem volt, aztán kiderült, hogy mégsem. Legalábbis ha valakibe szerelmes az ember, akkor nem ábrándul ki ilyen hamar, nem?

Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, Ji Hun a felettem lévő ágyon meg még a telefonját nyomkodta, mint általában. Úgy tűnik, ez a nap a hirtelen felindulásból elkövetett cselekvéseké, ugyanis mikor már egy órája nem tudtam elaludni, felkeltem, és se szó, se beszéd, átmentem a szomszéd lakásba.

Mindenhol az ő illata fogadott, mintha még mindig jelen lenne. A hálószobába mentem, szinte célegyenesen, ahol a citrom és a levendula még erősebben a tudatomba férkőzött. Lefeküdtem az ágyra, azonban amint letettem a fejem a párnára, papírzörgés ütötte meg a fülemet, és éreztem is a lap gyűrődését. Olyan gyorsan ültem fel, hogy megszédültem, de nem érdekelt. A kezembe vettem a levelet, és óvatosan kinyitottam. Azonnal megismertem a kézírást.

„Drága Seung Jun,

Azt hiszem, mostanra már biztosan tudod, hogy hazautazom. Talán megpróbálsz majd megállítani, de én elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Tudod, milyen konok vagyok, igaz?

Valószínűleg fogalmad sincs az okaimról, és részben ez az oka, hogy ezt a levelet írom. Fogalmam sincs, mikor estem beléd először, ugyanis pontosan tudom, hogy amikor megérkeztem a reptérre, még csak barátok voltunk. Talán fokozatosan történt, ahogy egyre több időt töltöttünk együtt.

Aztán beszámoltál Hyeon Sooról. Nem gondoltam volna, hogy komolyak a szándékaid vele, de amikor nyilvánosan megcsókoltad, tudtam, hogy esélyem sincs. Ekkor kezdődtek a veszekedéseink, azt hiszem, bár elég zavaros ez a két hónap.

Szóval, igen, azért megyek el, mert szeretlek. Beleszerettem a legjobb barátomba, ez milyen nevetséges szituáció már?

Annyit kérek, hogy legyetek boldogok Hyeon Sooval, hogy legyen értelme annak, hogy kiléptem az életedből. Ne keress, kérlek. Megpróbállak elfelejteni, de ehhez az kell, hogy ne halljam többé a hangodat, és ne lássalak többé.

Szerelemmel szeret:

Kriszta.”

A szemeimből patakzottak a könnyek, ahogy a sorok végére értem. Láttam, hogy a papír néhány helyen elázott, gondolom, ő is sírt, amikor írta. A lelkem mélyéig hatoltak a szavak, és szégyen-nem szégyen, de zokogtam. Fájt, hogy erre nem jöttem rá előbb, hiszen így itt tarthattam volna.

 - Én is szeretlek…