12. fejezet - Haza

Sziasztok, meg is hoztam az új fejezetet! Gondolom, láttátok, hogy a nevemben történt egy kis változás, ennek magyarázatát itt olvashatjátok. Nehéz döntés volt, de megtettem. 

Közeledünk a végéhez. Csak úgy megjegyzem. pontosan nem tudom megmondani, hány fejezet lesz még, talán kihúzom húszig, talán nem, majd kiderül, de közel vagyunk már. 

Abba is hagyom a szócséplést, jó szórakozást! 

Puszi: Detti

*****

Fakó fény szűrődött át a szemhéjaimon, éppen csak annyi, amennyi felkeltett a mély szundikálásomból. Megpróbáltam felülni, de azonnal vissza is estem.

 - Jól vagy? – hallottam meg magam mellől egy ismeretlen hangot. Odapillantottam, és megláttam a kezemből kiálló csövet a benne csöpögő infúzióval.

 - Kórház. Szuper – morogtam kelletlenül, majd ezúttal ténylegesen a társaságom arcába néztem, és ekkor beugrottak az esti események. – Egek, de kínos… - motyogtam lehunyva a szemeimet. Jay Park üldögélt mellettem, teljes nyugalommal, és a legtökéletesebb pókerarccal, amit valaha láttam. – Gondolom, tönkretettem az estédet, igaz? – kérdeztem végül, óvatosan felé pillantva, mire felsóhajtott.

 - Annyira azért nem volt szörnyű. De ne aggódj, én csak addig vagyok itt, amíg Park Seung Jun meg nem érkezik – magyarázta, mire értetlenül néztem rá. – Ő volt az első a gyorshívódon, így amikor már úton voltunk ide a mentővel, előkerestem a telefonod és felhívtam – válaszolt fel nem tett kérdéseimre, mire felemeltem a karom és a szemem elé szorítottam. Nem sírtam, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy – a még mindig nem túl tiszta fejemmel – át kell, hogy gondoljak mindent. Na meg persze elsüllyedtem szégyenemben. Ha Seung Jun megjelenik itt, akkor abból ismét vita lesz, amihez a legkevésbé sem volt kedvem.

 - Hé, minden oké? – emelkedett fel Jay az ágyam melletti székből, mire rámosolyogtam.

 - Persze. Csak… Nem tudom, mit kéne, csináljak – magyaráztam meg egyszerűen furcsa viselkedésemet. Erre csak visszahuppant az ülőhelyére, és az arcomat kezdte vizslatni. Olyan volt a tekintete, mint Anettnek, amikor tudja, hogy titkolok valamit.

Csendben maradtunk. Egyikünk sem érezte szükségét a további szócséplésnek, egyrészt mert nem ismertük túl jól egymást, másrészt pedig mert azon igyekeztem, hogy a gyomrom ne adja ki a tartalmát.

- Egyébként nem kéne szólni a dokinak, vagy valakinek, hogy felébredtem? – kérdeztem végül, mikor kissé alábbhagyott a rosszullétem.

 - Azt mondta, hogy… - válaszolt volna, de ekkor kivágódott az ajtó, olyan hangos dörrenéssel, amire még a halottak is felébredtek volna.

 - Mondd csak, te normális vagy? – Seung Jun tekintete csak úgy izzott a dühtől, ahogy odatrappolt az ágyamhoz. Jae Bum azonnal felállt, és intett egyet.

 - Akkor én mennék is – köszönt el, majd egyedül hagyott bennünket. Legszívesebben utána kiáltottam volna, hogy „Ne menj el!”, de ez nem volt kivitelezhető.

 - Teljesen elment az eszed, Kriszta? Meg akarsz halni? – kiabált rám ismételten a barátom, mire csak értetlenül néztem rá. Meghalni? Mégis mitől? Csak kicsit beütött az alkohol. – Vagy netán életcélod engem a sírba kergetni?!

 - Várjunk csak egy pillanatot – szakítottam félbe. – Te mégis mi a fészkes fenéről beszélsz? Miért akarnék meghalni? Csak nem bírom az alkoholt. Ennyi.

Értetlenkedésem láthatólag meghozta a gyümölcsét; meglepve bámult rám, mint borjú az új kapura, majd, csak hogy beigazolódjon a sejtésem arról, hogy ma éjszaka biztosan összeveszünk, ismét kiabálni kezdett.

 - Látod? Még csak azt sem tudod, miről beszélek! Figyelsz rám egyáltalán? Majdnem meghaltál, mert alkoholt ittál a gyógyszeredre, és még csak nem is tudod. Ezt nem hiszem el. – A végét már csak maga elé mormogta. – Komolyan mondom, több baj van veled, mint egy gyerekkel.

Megrökönyödve néztem rá. Most komolyan egy gyerekhez hasonlított?

Fogalmam sem volt, erre mit kéne reagálnom, mindenesetre eléggé elborította az agyamat a vörös köd. Nem gondolkodtam, csak mindenfélét a fejéhez vágtam.

 - Akkor egyáltalán minek foglalkozol velem? Miért vagy itt? Tudhatnád, hogy nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni! – kiabáltam most már én is.

 - Nem lennék itt, ha az a srác nem hívott volna, hogy elájultál. Nem aggódtam volna magam halálra, ha ahelyett, hogy bulizni mész péntek este, mondjuk, részt veszel a fiúkkal a liveon! Nem mondtam volna le a Hyeon Sooval közös programomat sem, ha… - elhallgatott. Valószínűleg érezte, hogy ha ezt a mondatot végigmondja, vége mindennek, azonban én nem hagytam annyiban.

 - Szóval? Nem mondtad volna le a közös programotokat, ha? – Ezúttal a hangom már gúnyos volt, szinte éles. Magam sem tudtam volna megfogalmazni, hogy mit éreztem. Fájdalmat mindenképpen. Féltékenységet? Talán. Dühöt? Igen, határozottan. Csalódottságot? Abból volt bennem a legtöbb. – Várj, kitalálom; Nem kellett volna lemondanod, ha nem lennék Szöulban, nem ismernél, sőt, nem is léteznék, nem igaz?

Nem válaszolt. Egyszerűen nem mondott semmit, csak ismételten elmenekült. Nem akarta kimagyarázni magát, csak ment, minél messzebb tőlem.

Kirántottam a karomból az infúziót. Baromira fájt, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Csak az járt a fejemben, hogy haza kell mennem. Nem a kis lakásomba, a dormba, hanem Magyarországra, ráadásul a lehető leghamarabb. Körülnéztem a szobában, a telefonom után kutatva, amit meg is leltem az éjjeliszekrényen. Hajnali három volt, ennek ellenére mégis úgy döntöttem, hogy összeszedem a cuccaimat és elhagyom a kórházat. A recepción aláírtam a papírokat, miszerint felelősséget vállalok magamért, majd kirohantam az épületből.

Megpróbáltam kitalálni, hol lehetek. Szinte hisztérikus állapotban próbáltam keresni egy utcatáblát, egy buszmegállót, bármit, amivel eligazodhatok. Az emberek elsétáltak mellettem, furcsán nézve, ahogy kapkodom a fejem össze-vissza. Beletelt egy kis időbe, amíg leesett, hogy ha megkeresem a kórház nevét, már csak internetre van szükségem ahhoz, hogy visszajussak a szállásomra.

Mire visszaértem, már minden elcsendesedett. Az utakon alig jártak autók, a járdán legfeljebb részeg, állni alig tudó fiatalok és idősebbek próbáltak hazajutni. Gyanítottam, hogy a srácok még ébren vannak, elvégre valamiféle tizenkét órás adást emlegettek, így a lehető leghalkabban mentem be a lakásomba. Nem kapcsoltam villanyt, csak amikor a szobámba értem. Úgy gondoltam, késő van már ahhoz, hogy fürödjek, ezért úgy, ahogy voltam, ruhástul bedőltem az ágyba.

Reggel a telefon csörgésére ébredtem. Anélkül vettem fel, hogy kinyitottam volna a szemeim.

 - Nem tudom, mit akarsz, de nem – morogtam bele a telefonba magyarul, mintegy reflexből.

 - Szia, Kriszta! – szólt bele egy furcsán ismerős hang, aminek a tulajdonosát nem tudtam beazonosítani.  – Jae Bum vagyok. Remélem, nem bánod, hogy elmentettem a számodat, úgy gondoltam, a tegnap este után ez normális. – Amint bemutatkozott, kipattantak a szemeim, és felülve az ágyban kisöpörtem a hajam az arcomból.

 - Persze, ne haragudj, hogy ilyen goromba voltam – mentegetőztem. – És nagyon köszönöm azt, amit tegnap este tettél értem. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg.

 - Ugyan már, semmi szükség rá. Ez a normális. – Hallottam a hangjából, hogy mosolyog. Erre már igazán nem tudtam, mit reagálni, így megköszöntem még egyszer, majd leraktam.

Ren azóta sem hívott, sőt, semmilyen életjelet nem adott magáról. Még egy SMS-t sem küldött, hogy „Hé, ne aggódj, minden oké velem”, és ez zavart. Mintha teljesen elfeledkezett volna rólam.

Yoon Joong nem sokkal később megjelent a nappalimban. Én kértem, hogy jöjjön el, mert meg akartam vele beszélni, mit lehet tenni annak érdekében, hogy hazautazzak.

 - Ezt igazából az elnökkel kell megbeszélned, nem velem – magyarázta, mikor már elé raktam a csésze kávét és én magam is leültem a kanapéra. – De valószínűleg feltételekhez lesz kötve. Vagy felmondasz a cégnél, és szerződésszegésért kifizeted a meghatározott összeget, vagy oda-vissza lavírozol a két kontinens között.

Elgondolkodtatott. Tényleg fogalmam sem volt, mit kéne tennem. A szerződést semmiképp sem akartam felbontani, az viszont megterhelő lett volna, mind anyagilag, mind szellemileg, ha havonta többször utazgatok. Megéri ez nekem egyáltalán?

 - Köszönöm, hogy elmondtad – mosolyogtam rá kedvesen. – Esetleg meg tudnál nekem szervezni egy találkozót az elnökkel?

 - Természetesen. Vedd úgy, hogy el is van intézve – kortyolt bele a kávéjába. – De megkérdezhetem, hogy hirtelen miért szeretnél elmenni?

Nem tudtam, mennyire legyek őszinte. El kéne neki mondanom, vagy sem? Egyáltalán abban bízhatok, hogy nem mondja el Seung Junnak, hogy hazamegyek?

 - A kapcsolatunk Seung Junnal… Nem éppen fényes mostanában. Miatta jöttem ide, de most, hogy ennyire nem tudunk kijönni egymással, nem érzem úgy, hogy értelme lenne még Koreában lennem – feleltem szemlesütve. Szégyelltem magam a gyengeségem miatt, hiszen ahelyett, hogy megoldottam volna a problémákat, inkább el akartam menekülni.

Csend állt be közöttünk. Ő nem tudott mit hozzáfűzni a témához, én pedig itt akartam ezt az egészet lezárni.

 - Mi a program a jövő hétre? – kérdeztem végül, mást hozva fel. Részben azért, hogy a saját figyelmemet tereljem el, másrészt pedig mert még nem kaptam meg az időbeosztást.

 - Még nem küldtem el? – lepődött meg, mire helyeslően bólintottam. – Ne haragudj, kissé zavaros volt az elmúlt pár nap – szabadkozott, majd elővéve a tabletjét megnyitott egy dokumentumot és elém rakta. – Mint látod, hétfőre nincs beütemezve semmi, az lenne a legjobb, ha bemennél az egyetemre, legalább egy-két órára. Nem voltál benn egy ideje, így már kéne. Kedden lesz egy délelőtti fotózásod, délután pihenhetsz, viszont szerdán leforgatják a te részeidet a KNK új klipjéhez, arról fogalmam sincs, meddig fog tartani. Erről azt kell tudnod, hogy Seung Jun lesz a férfi szereplő a történetben, így a legtöbb jelenetben vele leszel párban. – Bocsánatkérően pillantott rám. Valószínűleg a történtek tudatában már tisztában volt azzal a lelki viharral, amit a kijelentése okozott. – Csütörtökön egy férfi modellel pózolsz a W-nak, pénteken pedig reklámfotózásra kért fel a Peaceminusone. Ha pedig úgy jó, valamelyik napra akkor lebeszélek egy időpontot az elnökkel.

 - Peaceminusone? Az nem… - ragadta meg a figyelmem szinte azonnal a márkanév, mire Yoon Joong helyeslően bólintott.

 - De igen. G-Dragon márkája – szakított félbe. Nem értettem, hogy egy ilyen híres névhez miért én kellek, aki még csak nem is annál a cégnél van, mint ő. Sőt, nem is ismer. Mikor ezt szóvá tettem a menedzsernek, elnézően elmosolyodott.

 - Fogalmad sincs, mennyire felkapott lettél az utóbbi időben, nem igaz? – tette fel a kérdést. – Mondd csak, mikor néztél fel utoljára Instagramra?

Azonnal elővettem a mobilom, és megnyitottam az alkalmazást. Mivel az értesítéseket kikapcsoltam rajta, így csak most vettem észre, mennyi követőm lett hirtelen.

 - Szóval ezért… - állapítottam meg csendesen mosolyogva. – Mikor vidámparkba mentünk Seung Junnal, akkor is megállítottak egy autogrammért, de akkor csak meglepődtem, hogy „Jé, valaki megismert!”.

Miután mindent átbeszéltünk, ő elment, én pedig egyedül maradtam. Túltengett bennem a feszültség, így úgy döntöttem, elindulok futni. Hirtelen elhatározás volt, így átöltöztem, és már úton is voltam, nehogy a készülődés alatt meggondoljam magam.

Hamar a már megszokott parkban kötöttem ki, önkéntelenül is oda vitt a lábam. Valamiért ez volt a legmegnyugtatóbb hely számomra a dorm közelében, talán a természet közelsége miatt.

Leültem a padra, amin akkor este megjelent mellettem Ren. Jobban belegondolva, ha ő nem tűnik fel az életemben, talán a Seung Junnal való kapcsolatunk továbbra is ugyanolyan lenne, mint az elején. Bár… Könnyen mondom, hogy az ő hibája, hiszen mást okolni mindig könnyebb, mint saját magamat.

 - A francba már – motyogom magam elé. Ismét úgy éreztem, mintha összecsapnának a fejem felett a hullámok.

 - Az lenne a legjobb, ha kilépnél az életéből.

Meglepetten fordultam az ismerős női hang irányába. A szépsége még mindig ámulatba ejtett, de abban a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt.

 - Komolyan, már csak te hiányoztál az életemből – morogtam kelletlenül, mire felvont szemöldökkel nézett rám.

Ilyenkor nagy előny, ha magyarul beszélek, hiszen így nem ért semmit.

 - Nem tudom, mit beszélsz, de gondolom, semmi szépet. Csak megláttalak, és gondoltam, ideje elmondanom, amin már egy ideje gondolkozom: jobb, ha soha többet nem látlak Seung Jun közelében. – A hangja egyértelműen fenyegetőnek hatott, de csak megvontam a vállamat.

 - És mi van, ha mégis? – kérdeztem kihívóan, gúnyos mosolyt villantva rá.

 - Tönkre teszem a karrieredet.

A mosoly töretlenül ott virított az arcomon, annak ellenére, hogy teljesen komolyan beszélt.

 - Tudod, Hyeon Soo – kezdtem bele, a hangomból émelyítő kedvesség sugárzott. – A legkevésbé sem érdekelsz. Sem te, sem a fenyegetéseid. Ha erre van szükséged, hogy megtartsd a pasidat, akkor ahhoz csak gratulálni tudok.

 - Csak meg akarom akadályozni, hogy tönkretedd az életét – vetette még oda foghegyről, majd felállt és elsétált. Ahogy távolodtak a léptei, úgy olvadt le az arcomról a kényszeredett vigyor. 

*****

Kérlek, hagyjatok magatok után nyomot, akár kommentben, akár chaten!