11. fejezet - A buli

Sziasztok! Rég volt, nem igaz? Már két teljes hete. Sajnálom a késést, múlt hétvégén osztálykiránduláson voltam, tegnap pedig francia vizsgát írtam, szóval minden összejött kicsit. Jó szórakozást a részhez! 

*****

 - Amennyiben a barátod – pillantott rám szúrósan. – kellemetlenül érzi magát a túlzott búcsúzkodástól, akkor attól tartok, nem, nem ölelheted meg – reagált vehemensen a szöszi szavaira Seung Jun.

Ren erre felnevetett. Erőteljes, kissé talán hisztérikus hangon. Nem értettem, min szórakozik ilyen jól, hogy már szinte a könnyeit törölgeti miatta. Kétrét görnyedt, ahogy próbálta magába fojtani, de nem sikerült neki.

 - Csak azt nem értem, tudod – szólalt meg, miután kiröhögte magát. -, hogy mégis mi a fenéért vágsz le ilyen féltékeny hisztit, amikor még csak nem is a barátnőd? – kérdezte meg gunyorosan, mire arcomról még az a kis mosoly is lehervadt, amit az ő jókedve okozott, és megdermedtem.  Úgy döntöttem, hogy itt az idő beavatkoznom, mielőtt még többet mond, vagy a colos reagálna.

 - Min Ki, elég. – Halk voltam, de érthető. Sugárzott a hangszínemből, hogy nem akarom tovább fecsérelni a szót a témára. – Talán nem ártana hazamenned. Neked is dolgoznod kell még ma. Nekünk is be kéne mennünk, es lefeküdni, ugye, Seung Jun?

 - Igen – morogta válaszként. Látszott rajta, hogy komolyan elgondolkoztatták az idol szavai. Még meghajoltam Ren felé, majd a csuklójánál fogva berángattam a másik idiótát az épületbe. Nem szólaltam meg, de éreztem, hogy messze még az alvásidő.

Mikor beléptünk a lakásomba, már gondoltam, hogy Anett alszik, így a lehető leghalkabban lopakodtam a konyhába, ahol villanyt gyújtottam, majd becsuktam az ajtót.

Nagyot sóhajtva vetődtem le az egyik székre, és továbbra sem mondtam semmit. Csak meredtem magam elé, ő pedig az ajtóban álldogálva engem nézett. Várta a kiakadásom, gondolom.

 - Talán… Meg kéne beszélnünk a történteket – kezdtem bele végül, mikor elegem lett a csendből.

 - Egyetértek. Talán nem ártana – felelte komoran, kissé szemrehányóan, mintha hibáztatna valamiért. Mintha szerinte én lennék a hibás a kialakult helyzetért. – Szóval miért nem hagytad? Miért húzódtál el? Zavart? – kérdezte végül, én pedig azonnal tudtam, mire gondolt. Még ha a szövegkörnyezetből nem is lett volna egyértelmű, mi ketten lassan már félszavakból is megértettük egymást.

 - Igen. De félre ne érts – kezdtem el rögtön mentegetőzni. Ez egyike volt a nagyon rossz szokásaimnak. -, nem az zavart, hogy meg akartál csókolni, hanem az, hogy barátnőd van. Ott van neked Hyeon Soo, én pedig köszönöm, de nem akarok felesleges harmadik kerék lenni.

Ezekkel önkéntelenül is elárultam, mit érzek iránta, és látszott is rajta, hogy leesett neki. Nem volt ő hülye, persze, hogy ha ilyen nyíltan utalok rá, megérti.
Hallgattunk. Megint. Erősen gondolkodott valamin, amit végül ki is bökött.

 - Talán az lenne a legjobb, ha nem beszélnénk egy kis ideig. – Fájt ez a mondata. Őszintén, nagyon fájt, egyrészt az, hogy az ő szájából hangzottak el a szavak, másrészt az, amit jelentett.

Kétségbeesetten kapaszkodtam a tekintetébe, sugallva neki a gondolataimat, hogy nem mondhatja komolyan.

 - Megbocsáss?! – a hangom élesebbre sikerült, mint ahogy terveztem, kissé rikácsolósra. – Miattad vagyok Szöulban. Miattad szerződtem le a cégnél, mint modell. Miattad hagytam ott az otthonom, és most azt mondod, hogy ne beszéljünk egy kis ideig?

 - Te most komolyan engem vonsz felelősségre a döntéseid miatt? – emelte fel ő is a hangját. Még soha nem hallottam kiabálni az ismeretségünk alatt, legalábbis dühből nem. Mert az áradt a hangjából. Színtiszta düh. – Azért azt tisztázzuk, hogy ha te nem akartad volna, most nem lennél itt. Nem kényszerítettelek, hogy azt mondhasd, miattam tetted, szóval…

 - Mi folyik itt? – toppant be egy igencsak álmos Anett a konyhába, a vitánk közepére. Egyikünk sem reagált azonnal, csak ránéztünk, majd váltottunk egy gyors pillantást Seung Junnal. Nem kell tudnia.
 - Menj csak vissza az ágyba nyugodtan – mosolyogtam rá végül kedvesen, de ő nem mozdult, csak azzal a bizonyos lelkem mélyéig hatoló nézéssel bámult rám. – Csak egy kicsit összekaptunk, de semmi komoly. Aludj nyugodtan.

Csak bólintott egyet, majd elindult a nappali felé, hogy visszadőljön az álmok birodalmába.

 - Tudod mit? – szólaltam meg végül egy rövid csend után. – Nyugodjunk le, és beszéljük meg holnap. Aludjunk rá egyet. Nem jó, ha elborult aggyal akarunk megoldást találni a problémáinkra – javasoltam, azonban megrázta a fejét.

 - Jobb lenne most. Holnap nem is biztos, hogy találkozunk, én pedig tartani szeretném magamat ahhoz, amit mondtam. Jobb lenne, ha egy darabig nem beszélnénk.

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy komolyan mondja. Ez egyszerűen nem igazságos. Neki még csak nem is fájna, ha nap, mint nap látná az arcomat, pont azért, mert csak barátként tekint rám.

 - Kettőnk közül szerintem ezt nekem kellene eldöntenem, elvégre neked semmit nem számít ezek szerint, hogy találkozunk-e vagy sem – vágtam a szemébe könyörtelenül a gondolataimat, mire megrökönyödve nézett rám.

 - Komolyan azt hiszed, hogy nekem nem esik rosszul, hogy ezt kell tennem? Hogy én nem vagyok összezavarodva? – Szinte belevörösödött a haragba. Az összes érzése kiült az arcára, ezek szerint már nem is akarta kontrollálni, mi látszik, és mi nem.

 - Hát, teljesen úgy viselkedsz! – kiáltottam el magamat.

 - Akkor tévesen következtetsz. Tisztázni akarom a gondolataimat, hogy mi legyen veled, Hyeon Sooval, a kapcsolatunkkal, meg hogy egyáltalán mit érzek. Mert képzeld el, amióta itt vagy, csak felforgatod az életem! – kiabált már ő is. Ezúttal rajtam volt a döbbenet sora.

 - Akkor talán csak vissza kéne utaznom Magyarországra? – tettem fel a kérdést, ezúttal jóval halkabban, szinte csak suttogva, de nem válaszolt. Gondolom azt látta a legjobbnak, ha lelép, tekintve, hogy alig fél perccel ez után a mondatom után már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam.

Mégis… Hogy jutottunk el idáig? Mikor lett a teljesen egyszerű, baráti, már-már testvéri viszonyunkból szerelem, hiszti és veszekedés? Miért nem lehet minden olyan, mint régen?

Talán tényleg haza kéne mennem. Itt hagyni egy kis időre Szöult, szabadságot kérni, vagy teljesen megszakítani minden kapcsolatom Koreával, és visszatérni Pécsre, abba a kis városba, az egyetememre és a kis lemezboltba, amikor még az volt a napom fénypontja, hogy cseverészhetek egy teljesen ismeretlen alakkal Instagramon.

De akkor vajon nem fogok csalódást okozni saját magamnak? Hiszen mindig is ez volt az álmom, hogy itt éljek, dolgozzak, olyan embereket ismerhessek meg, akiket eddig csak az interneten láttam.

Mi történne, ha hazamennék? Az időt nem tudom visszaforgatni, nem tehetem meg nem történtté a dolgokat. Vajon jó lenne, ha megfutamodnék?

Reggel kialvatlanul és feszülten keltem. Két napja már annak, hogy Anett repülőre szállt, és hazautazott. Ez volt az ötödik napja annak, hogy Seung Jun nem szólt hozzám, még csak rám sem nézett, és ha egy helyiségbe kerültünk, ő mindig távozott.

Ezekben az időkben kezdtünk egyre inkább jóban lenni Rennel. Már csak ő marasztalt Koreában, meg persze a szerződésem. Úgy éreztem, hogy ha még ő is elhagy, akkor nem érdekelne a szerződésszegésért járó bírság, abbahagynék minden tevékenységet, visszamennék Pécsre és csak a tanulmányaimra koncentrálnék.

A KNK felhagyott a lakásomba járással. Azzal, hogy Seung Jun magamra hagyott, ők sem érezték szükségszerűnek, hogy jó kapcsolatot ápoljanak velem, inkább Hyeon Sooval ütötték el az időt. Ebben az öt napban többször láttam őt a srácok között, mint az addigi időben valaha, és ez fájt.

Ismét elkezdtem szedni a gyógyszert a pánikrohamaimra. A munka egyre nagyobb stresszt okozott a magánéletem mellett, az emberek elkezdtek felfigyelni rám. Mondhatni, minden összejött. Egyre többen vették meg az általam reklámozott ruhákat és kiegészítőket, ez mégsem tett boldogabbá.

Örültem, hogy Min Kinek hála kiszakadhatok a monotonitásból. Egyre izgatottabb voltam a buli gondolatára. Feszülten készülődtem, próbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból. Éppen a fürdőben csináltam a sminkemet, amikor csöngettek.

 - Gyere csak be! – kiáltottam ki, hogy az ajtó túloldalán lévő is értse. Gondoltam, Ren jött egy kicsit előbb, hogy siettessen, de amikor In Seong kopogott kettőt a nyitva lévő ajtón, meglepődtem. – Hát te? – kérdeztem kissé közömbösen.

 - Tizenkét órás liveot csinálunk, gondoltam, áthívlak, hátha részt szeretnél benne venni – ajánlotta fel, mire fejrázva visszafordultam a tükör felé.

 - Már van programom estére, de azért köszönöm. Meg aztán nem lenne szerencsés, ha Seung Junnal egy helyiségbe kerülnénk. Tudod, ő nem akar velem beszélni, én meg nem erőltetem. De tényleg köszönöm – magyarázkodtam, miközben felkentem a szempillaspirált. Még gyorsan berúzsoztam a számat vörössel, majd a még mindig az ajtóban álldogáló felé fordultam. – Hogy festek?

 - Nagyon csinos vagy – bíztatott mosolyogva, majd elindult a bejárat felé, hogy visszamenjen a lakásba. – Remélem, jól fogod érezni magad az este! – kiáltott még vissza, majd csak a nyílászáró csukódását hallottam.

Még egy kicsit elszerencsétlenkedtem a ruhám kiválasztásával, ugyanis fogalmam sem volt, mit vegyek fel egy ilyen helyre.  Végül egy piros egyberuha mellett döntöttem, úgy gondoltam, az nem túl kihívó, mégis eleget mutat.

 Nem sokkal később valaki ismét az ajtóm előtt állt, és rátenyerelt a csengőre. Ezúttal már tényleg Ren volt az, akivel körülbelül fél óra sétálgatás és beszélgetés után a szórakozóhelyen kötöttünk ki.

Ahogy mondta, sok olyan arc volt ott, akiket az interneten, vagy reklámplakátokon, újságban láttam már, esetleg a zenéjét hallgatom. Hatalmas megtiszteltetés volt ez számomra, de igyekeztem nem mutatni, inkább csak leültem a pulthoz, és rendeltem egy koktélt. Nem az volt az elsődleges célom, hogy berúgjak, tekintve, hogy nem igazán bírom az alkoholt, így úgy gondoltam, az a legjobb, ha valami nem túl erőssel kezdek.

 - Köszöntök pár embert, és jövök is vissza, okés? – állt fel Ren kissé feszülten, mire csak bólintottam, és figyeltem, ahogy elsétál.

Így, hogy magamra lettem hagyva, fogalmam sem volt, mit kéne kezdenem magammal. Csak elveszetten üldögéltem ott a pultnál, a koktélomat kortyolgatva.

 - Ne haragudj, nem te vagy véletlenül Horváth Kriszta? – hallottam meg egy ismeretlen hangot a hátam mögül, mire megfordultam. Angolul szólalt meg, méghozzá meglehetősen jól, így gondoltam, hogy valószínűleg nem tudja, hogy beszélek koreaiul.

 - De, igen. Te pedig… - kérdeztem volna a nevére, de ekkor végre megláttam az arcát. Mielőtt bármit mondhattam volna, már bemutatkozott.

 - Jay Park – nyújtott kezet, amit a bárszékről leszállva azonnal megráztam. Nem tudtam megszólalni a meglepettségtől. – Tudom, hogy még csak nemrég csöppentél bele az iparba, de elég nagy port kavart, hogy a YNB egy európai szépséget szerződtetett le. Szóval, amint megjelent az első fotósorozatod, rögtön lecsekkoltam – magyarázta, továbbra is angolul. Kissé zavarba jöttem, magától a ténytől, hogy szépségnek nevezett, meg persze attól, hogy „utánam nézett”.

 - Hát, köszönöm – válaszoltam. -  Igazság szerint, én már egy ideje követem a tevékenységeid, sőt, mondhatni a rajongód vagyok – nevettem fel kínosan.

 - Igazán? – Ezúttal rajta volt a meglepődés sora. Mintha kicsit zavarban is érezte volna magát a kijelentésemre. Elvörösödve bólintottam. Kicsit fejembe szállt már ekkor az alkohol, így nem voltam teljesen ura a cselekedeteimnek. – Mondd csak, egyedül jöttél ide? – kérdezte végül egy rövidke csend után, már amennyire csendnek lehet nevezni, ha tombol a zene, az emberek pedig csak úgy hallják egymást, ha a másik fülébe ordítanak.

 - Nem – feleltem. – A Nu’est-es Ren ajánlotta fel, hogy elhoz, én pedig elfogadtam az ajánlatát. Amikor bejöttünk, azt mondta, csak köszönti pár ismerősét, és mindjárt itt lesz, aztán lelépett – meséltem. – Ennek pedig már – pillantottam az órámra. – közel negyven perce.

 - Ez esetben mit szólnál, ha bemutatnálak pár embernek? – A hangja olyan volt, mint Seung Juné, amikor először beszéltünk arról, hogy Dél-Koreába utazzak. Kedves, kissé óvatos, valamint érezni lehetett benne azt, hogy rá akar beszélni az ötletére.

De egyáltalán miért Seung Jun jut eszembe róla? Miért jut ő eszembe mindenről?

Jae Bum észrevette, hogy elgondolkodtam, így megérintve a vállamat hívta fel ismét magára a figyelmet.

 - Mehetünk? A srácok ott ülnek a sarokban – mutatott az egyik irányba, mire csak biccentettem egyet. Eléggé furcsán éreztem magam, kezdtem kicsit szédülni, de mindezt betudtam az alkohol hatásának. Akkor még nem gondoltam, hogy nagyobb baj van.

Elindultam Jay mögött, azonban megbotlottam a saját lábamban. Szédültem, forgott körülöttem minden, a villódzó fények bántották a szemem. Aztán elsötétült minden.