9. fejezet - Egy közös nap

Sziasztok, meghoztam az új fejezetet! Sikerült betartanom az egy hetet, és erre most nagyon büszke vagyok. Mivel az előző résznél nem volt függővég, itt most olyat írtam, amiért kicsit még magamat is utálom... Mindenesetre jó szórakozást, és ne öljetek meg nagyon!

*****

Hamar eljött a másnap, mint általában minden, ha nagyon várjuk. De amikor fel kellett kelni, mégistúl hamarnak éreztem.

 - Kriszta! Kriszta, ébresztő! – rázogatta a vállam Seung Jun, ahogy próbált magamhoz téríteni. Anett ott állt mögötte, láttam, hogy egy poharat tart a kezében.

 - Mennyi az idő? – kérdeztem felnézve, mire csak a barátnőm reagált.

 - Nyolc óra. Lassan indulnotok kéne, ha el akarjátok kerülni a vasárnapi csúcsforgalmat. Legalábbis a pasid ezt mondta – felelte vigyorogva, tudván, hogy a szobában lévő harmadik személy úgysem érti.

 Erre azonnal éber lettem, és hirtelen felülve az ágyban szúrós szemmel néztem rá.

 - Hagyd már abba ezt a pasi-dolgot. Nem járunk – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mire csak megvonta a vállát és felém nyújtotta a poharat.

- Kávé. Nem tudtam, hol vannak a bögrék, csak ezt találtam, remélem, megfelel.

Elvettem a rózsaszín műanyagot, amit eddig a kezében szorongatott, és belekortyolva hagytam magam átadni az élvezetnek. Pont úgy lett elkészítve, ahogy imádom, és ezért nagyon hálás voltam Anettnek.

 - Istennő vagy – villantottam rá egy mosolyt, majd gyorsan lenyelve az italt kipattantam az ágyból, és a szekrényhez lépve ruhát halásztam elő magamnak. – Igazán kimehetnél, Seung Jun, szeretnék átöltözni – fordultam ezúttal az egyetlen hímnemű egyed felé a szobában, aki eddig csak kínosan, csendben ácsorgott, és figyelte a kis beszélgetésünket, amiből egy kukkot sem értett. Csak bólintott egyet, majd kilépett az ajtón.

Gyorsan áthúztam a ruháimat, majd fogat mostam, és reggeli meg minden ilyesmi nélkül nekivágtunk az útnak. Egészen addig a pillanatig, amíg Seung Jun be nem szállt a vezetőülésbe, fogalmam sem volt arról, hogy tud vezetni. Kissé félve helyezkedtem el az anyósülésen, mint mindig, ha idegen mellé ültem be az autóba. Valamiért minden ilyen alkalommal bennem volt a félsz, hogy mi történhet. 

Persze hamar megszoktam a helyzetet, így tíz perc után már feloldódva beszélgettünk arról, hogy mit is tervezünk csinálni.

 - Szóval vidámpark. Oké. És utána? – kérdeztem, hátha van valami ötlete. Nem terveztem egész nap ott lenni, így kellett valami más is.

 - Mit szólsz hozzá, ha dél körül megebédelünk valahol, és utána eldöntjük? Csak érezzük jól magunkat, ne tervezgessünk. Leparkolok a városközpontban, aztán megyünk, amerre a lábunk visz.

Nem feleltem, így csend telepedett ránk, egészen addig, amíg ki nem szálltunk az autóból. Gyalog tettük meg a maradék utat a vidámparkig, viccelődve, beszélgetve mindenféle dologról.

A nap első fele nagyon jól telt, sőt, mi több, fantasztikusan. Rég éreztem magam ilyen jól bárkivel, rég volt ennyi szabadidőm, és régen élveztem a napom ennyire szabadon. Nem kellett semmilyen szigorú menetrendet követnem, és ettől felszabadultam.

Jót tett a kikapcsolódás, a szórakozás, ahogy a hullámvasúton ülve Seung Jun belém kapaszkodva, tágra nyílt szemekkel meredt a mélységbe, ahogy miközben ettük a fagyinkat néztük a bohócokat, akik lufit fújtak, vagy, ahogy az állatkertben az oroszlánokon gyönyörködtünk.

 - Ne haragudj – éreztem meg egy hirtelen érintést a vállamon, mire hátrafordultam. Egy ismeretlen, nálam talán pár évvel fiatalabb srác állt mögöttem, kezében egy füzetet és egy tollat szorongatva. – Te vagy Horváth Kriszta, igaz? – kérdezte izgatottan, mire bólintottam. Ekkor felém nyújtotta a fehér lapot és az íróeszközt. – Adnál egy autogramot? És csinálhatok veled egy képet?

Ha azt mondom, meglepődtem, a legkevésbé sem fedi a valóságot. Hitetlenül és lefagyva bámultam az idegent, de azért elv ettem a felém nyújtott dolgokat és ráfirkantottam a nevem a papírra.

 - Ne haragudj, hogy csak így letámadtalak, de ahogy megláttam az első fotósorozatodat, elvarázsoltál… - jegyezte meg kedvesen, mire kissé felocsúdtam a sokkból, és kedvesen rámosolyogtam.

 - Köszönöm a támogatást – hajoltam meg illemtudóan. Még gyorsan készítettünk egy közös képet, majd elköszöntem, és folytattuk az utunkat Seung Junnal az egyik közelben lévő étterembe.

Már előttünk volt a két tál bulgogi, körülötte mindenféle zöldséggel, mikor az ízhatás okozta varázst leküzdve megszólaltam.

 - Akkor mi legyen délután? Kísértetház? Esetleg egy jó film? És mi lenne, ha este valami horrort néznénk? – kérdeztem ártatlannak szánt szemekkel. Tudtam, hogy ki nem állhatja az ijesztő dolgokat, viszont kíváncsi voltam a reakcióira. Arra, hogy hogyan ijed meg. Jót akartam szórakozni azon, ha visítva kiszalad a szobából, vagy meglát egy ijesztőnek szánt csontvázat és elrohan.

 - Nem. Nem vagyok hajlandó kísértetházba menni! Tegyél le róla! – tiltakozott határozottan, miközben erőteljesen gesztikulált.

 - Na, Seung Jun, kérlek – próbáltam a lehető legaranyosabb és legmeggyőzőbb arcomat bevetni, azonban úgy tűnt, nem használ. – Csak most az egyszer – könyörögtem továbbra is, mire felvillant valami az arcán.

- Rendben, legyen. Mivel ez a te napod, beleegyezem. – Már kezdtem volna örülni, amikor ismét megszólalt. – De cserébe megkérlek, hogy gyere el velem virágot venni Hyeon Soonak.

Konkrétan sokkolt a szavaival. Legszívesebben az arcába vágtam volna, hogy „Most elrontottad a hangulatot”, de az arckifejezésemen is tökéletesen látszott a véleményem.

 - Legyen – morogtam, mert tényleg akartam ezt a rémüldözős délutánt és estét Seung Junnal. Úgy éreztem, nem volt fair tőle ilyen ultimátumot adni. Talán éppen ezért döntöttem úgy, hogy a lehető legijesztőbb és legvéresebb horrorfilmet fogom elindítani este. Hadd féljen a drága.

Nem sokkal később a telefonom kijelezte Ji Hun nevét, és csörögni kezdett. Attól tartottam, hogy esetleg valami történt Anettel, így amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a telefont.

 - Igen? – szólaltam meg én először, a hangomból hallani lehetett a feszültséget.

 - Szia, Kriszta! Csak azért hívlak, hogy ha jöttök hazafelé, beugornátok a boltba bevásárolni? Kicsit kifogytunk mindenből – kérdezte vidáman, én pedig hallottam a háttérben a barátnőm vidám hangját, ahogy a többiekkel nevetgél. Felsóhajtottam.

 - Nem tegnap reggel vettél egy csomó mindent, Ji Hun? – kérdeztem, egy kis szemrehányással.

 - De, de igen, csak… Jelen pillanatban öten vagyunk annyi kajára, és Anett olyan hatalmas adagokat főzött, hogy ezek után már tényleg fogyókúráznunk kell majd…

 - Ji Hun, jól figyelj rám most – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és nem elkezdeni pánikolni. – Nem tudom, mit főzött Anett, de ne egyetek belőle. Ne engedjétek a konyhába, amíg haza nem érünk, rendben? Ne kérdezd, hogy miért, egyszerűen csak ne – jelentettem ki határozottan, miközben a szemeim előtt lepergett az utolsó alkalom, amikor a barátnőmet konyha közelébe engedtem. Nos, szerintem elég, ha annyit mondok, hogy három napig gyomorrontásom volt és még az egyik konyharuha is meggyulladt.

 - Meglátom, mit tehetek – mondta még, majd kinyomta. Sóhajtva tettem vissza az asztalra a telefont, újra Seung Junnak szentelve a figyelmem.

 - Ne haragudj – szabadkoztam feszülten. – Anett úgy döntött, éppen itt akarja megcsillogtatni a főzéstudományát.

Felvonta a szemöldökét, nem értette, miről beszélek.

 - Menjünk inkább haza? – kérdezte óvatosan, mire csak megráztam a fejem.

 - Nem kell. Remélhetőleg Ji Hun hallgat rám, és akkor nem lesz baj – feleltem, majd felkuncogtam a helyzeten. – Folytassuk az evést, aztán látogassuk meg azt a kísértetkastélyt végre – váltottam témát, így elterelve mindkettőnk figyelmét az esetleges problémáról. Ő inkább próbált lelkiekben felkészülni a rá váró megpróbáltatásra, én pedig ismét elmerültem az ízek kavalkádjában.

Olyannyira jól elvoltunk az étteremben üldögélve és eszegetve, hogy nem is nagyon akaródzott továbbmenni és folytatni a napot. Azonban mivel tényleg nagyon kíváncsi voltam már arra, hogyan viselkedik, amikor megijed, így igyekeztem gyorsan befejezni az evést.  

 - Mehetünk? – kérdeztem, mikor megettem az utolsó falatot is. Ő csak kelletlenül biccentett, így fizettünk, aztán mentünk is. Mivel nem hagytuk el a vidámpark területét, így csak sétálni kellett egy kicsit.

Én imádtam az egészet. Mindig is szerettem az ijesztő dolgokat, és ez a kísértetház olyan gyönyörűen volt megcsinálva, hogy csak ámultam. Azonban Seung Junról nem lehetett azt mondani, hogy tetszett neki. Akárhányszor bevágódott elé valami, vagy meglátott egy felakasztott bábut valahol, visítani kezdett, és eltakarta a szemét.

 - Fogjam a kezed, amíg végigérünk? – kérdeztem még mindig azon nevetve, hogy milyen magas hangot képes kiadni, amikor fél. Ő csak a tenyerembe csúsztatta a kezét, ezzel is jelezve, hogy komolyan vette a csak viccnek szánt szavaimat.

Nem tudnám megfogalmazni, hogy milyen érzés kerített hatalmába. Kellemes bizsergés áradt szét a testemben, a kezemből kiindulva, ugyanakkor ott volt vele a fájdalom is, mert tudtam, hogy hiába merül el a kézfejem a tenyerében, attól ez még számára nem jelent semmit. Semmi olyat, mint nekem.

Próbáltam nem mutatni a hirtelen jött feszültséget és mindenhova néztem, csak rá nem, így ezúttal én voltam az, aki jobban megijedt egy hirtelen elém úszó szellemtől. Felsikítottam, ami általában egy ilyen helyen elképzelhetetlen lett volna tőlem, azonban abban a pillanatban annyira másra koncentráltam, hogy még attól is megijedtem volna, ha valaki csak úgy megérinti a vállamat.

A hirtelen rémülettől elengedtem Seung Jun kezét, és arcomat a mellkasába temetve megöleltem. Eleinte szinte fel sem fogtam, mit tettem, majd mikor végre ráébredtem, egész testemben megfeszültem.

„Ezt nem szabadott volna. Nagyon nem” – futott végig az agyamon abban a pár másodpercben, amíg meg nem hallottam a nevetését. Éreztem a mellkasát hullámozni az arcom alatt, hallottam a szíve dobbanásait. Amilyen gyorsan csak tudtam, elhúzódtam, és a lehető legtávolabb álltam meg tőle.

 - Ne haragudj, nem kellett volna – motyogtam alig hallhatóan. – Menjünk inkább. – Továbbindultam, a lehető leggyorsabban szedtem a lábaimat a kijárat felé. Szerencsére már nem voltunk tőle messze, így hamar kiértünk a szabad levegőre.

 - Menjünk haza? – kérdezte, mikor utolért. Válaszként csak bólintottam, így hamarosan már az autóban ültünk, zenét hallgatva.

 - Be kéne vásárolnunk. Anett elvileg felhasznált mindent, amikor úgy döntött, főzni akar, szóval, ha ma még vacsorázni is szeretnénk, venni kéne valamit – szólaltam meg, mikor befejeződött az első dal. Biccentve, hogy tudomásul vette a mondandómat, lekanyarodott az egyik kereszteződésnél, majd leparkolt a szupermarket parkolójában.

Nem időztünk ott sokáig, csak megvettük, amit kellett, aztán mentünk is, így nemsokára már otthon találtuk magunkat a többiek társaságában. Meg persze egy csomó ehetetlen kajával, amit Anett készített.

 - Hányszor mondtam neked, hogy ne menj a konyha közelébe? – kérdeztem a barátnőmtől, hangomból tökéletesen kivehető volt a szemrehányás és a tehetetlenség érzése. – Tudod, hogy szeretlek Anett, de néha tényleg úgy érzem magam, mintha az anyukád lennék. Emlékszel a legutóbbi alkalomra, amikor te akartál főzni? – Ezúttal már nevetve tettem fel a kérdést, mire ő is nevetni kezdett.

 - Három napra beteget kellett jelentened a munkahelyeden, hogy ne hányj össze mindent. Persze, hogy emlékszem.

 - És ezt akartad volna a srácoknak is? Hogy három napig itthon haldokoljanak a gyomorrontástól?

 - Persze, hogy nem! Csak kedves akartam lenni! – háborodott fel, de látszott rajta, hogy már beismerte magában az igazamat. Hamar témát is váltott. – Egyébként milyen volt a randi?

 - Nem randiztunk! – jelentettem ki határozottan.

Mialatt mi a „randi-nem randi” kérdésen vitatkoztunk, a fiúk eltakarították a konyhámból azt a töménytelen ételmennyiséget, ami ott maradt, és Seung Jun nekiállt összedobni valami vacsorát. Jó volt így együtt látni őket, ahogy viccelődve hülyéskedtek. Igazán kipihentnek tűntek, amilyennek azóta nem láttam őket, mióta felröppent a comeback híre.

 - Srácok, mit szólnátok egy esti filmezéshez? – vetettem fel az ötletet evés közben. Mindenki rábólintott, mire egy gonosznak szánt mosolyt villantottam Seung Junra. – Akkor nézzünk horrort!

Így esett az, hogy alig fél óra múlva a laptopom már rá volt kötve a tévére, hogy nagyképernyőn nézhessük, ki volt pattogtatva három csomag popcorn és mindenki talált magának helyet a nappaliban, ki a kanapén, ki a földön, egy-egy pokróccal. A film elindult, én pedig félig figyeltem csak oda, a szemem sarkából a mellettem ülő Seung Junt figyeltem. Még mindig zavart az a délutáni eset a kísértetházban, hogy csak úgy a nyakába vetettem magam, de próbáltam magam túltenni rajta. A gyomromban lévő pillangókról pedig igyekeztem nem tudomást venni, akárhányszor a térdünk vagy a kezünk összeért.

Nem egyszer megrezzent a képernyőn látottak miatt. Egyszer annyira megijedt, hogy bebújt a takaró alá, és csak néha-néha pillantott ki alóla. Az igazi meglepetés viszont az volt, amikor hirtelen felállt a kanapéról és kiment a szobából. Én azonnal felpattantam, és utána mentem, így a lakásuk ajtaja előtt találtam meg, a folyosón.

 - Minden rendben? – kérdeztem, miközben letelepedtem mellé a földre.

 - Persze, csak tudod, nem bírom az ilyeneket. Úgy gondoltam, inkább megvárom, amíg végeztek, aztán visszamegyek – vont vállat semlegesen, mintha neki teljesen mindegy lenne.

 - Figyelj, ha szeretnéd, nézhetünk mást is – ajánlottam fel, de megrázta a fejét, majd a vállamra hajtotta.

 - Nem jó így. Csak maradjunk így egy kicsit – mondta, mire nekem nagyot dobbant a szívem. Nem ellenkeztem, vártam, hogy megunja azt, hogy párnának használ. – Tudod, Kriszta, nagyon örülök, hogy vagy nekem. Nem is tudod elképzelni, milyen szerencsésnek érzem magam, hogy csak így megtaláltalak az internet bugyraiban.

Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy valami baj van a háttérben. A szavaiból az jött le, mintha csak én tartanám benne a lelket, vagy valami többet érezne irántam barátságnál. A szemébe néztem, ahogy elemelte rólam a fejét, azonban meglepően közel volt hozzám. Túl közel. Ahogy láttam, hogy egyre jobban csukódik le a szeme, nem tudtam, mire számítsak, de szerencsére idő előtt megvilágosodtam. „Meg akar csókolni” – futott át pánikszerűen az agyamon, és leblokkoltam egy pillanatra. Még időben húztam el a fejem, így zavartan kinyitotta a szemét.

 - Azt hiszem, jobb lesz, ha én most megyek – álltam fel a padlóról. – Ki kell szellőztetnem a fejem – motyogtam, majd elindultam kifelé a házból, az utcára. Sétálni kezdtem, és végül a közeli parkban lyukadtam ki, ahol leültem az egyik padra. A gondolataimba merülve észre sem vettem, ahogy valaki leült mellém, csak magam elé motyogtam.

 - Nem lehet, hogy ő is érez irántam valamit… Ugye? 

Köszönöm, hogy elolvastad! Kérlek, hagyj nyomot magad után!
Puszi: Rhys