13. fejezet - Pillangó a holdfényben

Sziasztok! Gyors voltam, nem igaz? Még nincs egy hete annak, hogy feltöltöttem a tizenkettest, és máris itt a tizenhármas.

Őszinte leszek, én még nem izgultam így, mint most, amikor ezt a kis bevezetőt írom. Nagyon kíváncis vagyok a véleményetekre, mert nekem kettős érzéseim vannak ezzel a fejezettel kapcsolatban.

Tényleg közeledünk a végéhez. Nagyon furcsa belegondolni, hogy ez az első történetem, amit ténylegesen be is fogok fejezni, ráadásul úgy, hogy a következő fanfiction ötlete már a fejemben van, a címmel együtt: Butterfly in moonlight. Nektek hogy tetszik? 

Na, de nem is húzom tovább az időt, jó szórakozást a fejezethez! 

*****

Eléggé esetlennek tűnhettem, ahogy a díszlethez illő, drapp színű ruhában csak ott álldogáltam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, amíg el nem igazítottak, hogy mikor hova álljak, vagy, hogy egyáltalán mit csináljak.

Ez volt az első komoly forgatás életemben, ráadásul nehezen koncentráltam, kialvatlan voltam, és még Seung Jun is minduntalan elvonta a figyelmemet. Akaratlanul is oda-odavándorolt a tekintetem karcsú alakjára, amit még jobban kiemelt a fekete csőszárú farmer és hosszított ballonkabát.

 - Kriszta, te jössz! – hallottam meg a nevemet, mire a rendező irányába fordulva bólintottam, és leültem a krémszínű bőrkanapéra, ahogy korábban meg lett beszélve.

A lehető legtöbbet próbáltam kihozni magamból, elvonatkoztatni az agyamban kavargó gondolatoktól és kizárólag csak az csinálni, amit mondtak.

Seung Jun a legapróbb figyelemre sem méltatott. Nem szólt hozzám, egy köszönés, annyi sem hagyta el a száját. Sőt, megkockáztatom, hogy még a látványomat is kerülte. Amíg nem volt muszáj, rám sem nézett, és akkor is láttam a szemében, hogy nem szívesen teszi. Minél előbb túl akart lenni ezen a napon, szinte éreztem a belőle áradó feszültséget.

Azt hiszem, abban a pillanatban, ahogy közvetlenül elém állt, határoztam el véglegesen, hogy itt hagyom Szöult. Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ki azt, hogy így bánjon velem, hogy rosszabbnál rosszabb dolgokat vágjon a fejemhez.

Minél előbb le akartam lépni. Az sem zavart volna, ha az eheti fotózásokat töröljük, ha nem állhatok modellt a Peaceminusone-nak, csak ne kelljen itt lennem, ne kelljen többet látnom őt, ne kelljen a lelkemben dúló vihartól szenvednem. Csak… Ne nézzen rám többet így.

 - Vágás! – hallottam meg a rendező hangját, mikor már másodpercek óta meredtünk egymásra. – Ez tökéletes volt! Csak úgy szikrázik a feszültség köztetek!  - magyarázta szenvedélyesen, mire én csak elmosolyodva meghajoltam kissé, köszönetet mondva a dicsérő szavakért.

A következő jelenetek ezek után simán mentek. Teljes őszinteséggel löktem el Seung Jun arcomat megsimító kezét, majd pofoztam fel, amikor a szerepéből adódóan megpróbált megcsókolni. Én voltam a rideg, elutasító, szemét csaj, aki nem fogadja el a másik szerelmét, aki ellöki a srácot, amikor az még egyszer utoljára megöleli.

Próbáltam a lehető leghitelesebben játszani a szerepem, ám ehhez nem kellett sokat tennem. Egyszerűen csak kiengedtem azt a sok stresszt, ami az óta az ominózus éjszakai veszekedés óta mindig felgyülemlett, akárhányszor a közelébe mentem.

 - A forgatás után beülünk valahová enni? – Meglepett, hogy ezt ő kérdezte meg tőlem, hisz egyáltalán nem számítottam rá, hogy egyáltalán hozzám szól.

 - Nem is tudom. Ha továbbra is úgy viselkedsz, mint a nap nagy részében, akkor azt hiszem, passzolom – reagáltam le flegmán, majd beálltam a következő jelenethez.

 - Meg kéne beszélnünk, mi van velünk mostanság, nem gondolod? – Ez már így is több volt, mint amit az elmúlt pár napban hozzám szólt. Egyszerre örültem neki és lettem ideges, hiszen fogalmam sem volt, mit várjak egy ilyen kettesben töltött időtől.

Talán el kéne mondanom neki Hyeon Soo fenyegetését? Lehet, hogy úgy járnék a legjobban, hiszen ő valószínűleg nem tudja, milyen egy elszánt kígyóval randizik.

 - Legyen. Forgatás után a bejáratnál – vetettem oda, mikor elém állt, hogy az utolsó jelenetet is felvegyük. Ezúttal nekem kellett őt megölelnem, majd végigsimítani az arcán, miközben azt suttogom, hogy „Viszlát”, ezzel zárva le a videó történetét.

Szerencsére csak egy részt kellett újravenni, mert mindkettőnk arckifejezése olyan volt, amivel ölni lehetett volna. Akaratlanul is elnevettem magam rajta, sosem gondoltan volna, hogy én tudok így nézni valakire. Láthatóan Seung Jun is meglepődött, és ő is hasonlóképpen reagált, mint én.

Szóval végül újra eljátszottuk, ahogy egymás szemébe nézve végigsimít az arcomon. Ezúttal szerencsére minden tökéletes lett, így szinte rohantam átöltözni. Ez a kis közjáték feldobta a kedvem, reményt adott, hogy a barátságunk még nem ért véget.

Hidegzuhanyként ért, hogy fél órát várakoztam az épület előtt, teljesen egyedül. Hiába hívtam Seung Junt, nem vette fel a telefont, még egy SMS-t sem kaptam, hogy nem jön el. Kísértetiesen hasonlított a szituáció arra, hogy Ren sem keresett azóta sem.

A könnyek szúrták a szemem, lerogytam a padra, majd lassan kicsordultak. Tenyerembe temettem az arcom, kétségbeestem, végül pedig Yoon Joongot hívtam fel, hogy jöjjön értem.

Csendben szálltam be az autóba, addigra már csak a szemeim pirossága látszott, és az elhatározottság az arcomon. Az úton nem szólaltam meg, ő sem firtatta a viselkedésem okát, valószínűleg sejtette, mi van mögötte.

 - Holnap reggel tud fogadni az elnök – mondta végül, mikor leállította a motort a dorm előtt.

 - Köszönöm – suttogtam halkan, de érthetően, majd kinyitottam az autó ajtaját.

 - Tényleg elmész? – kérdezte még csendesen, mire erőtlenül rámosolyogtam.

 - Kénytelen vagyok.

Becsuktam az ajtót, majd szó nélkül figyeltem, ahogy elhajtott. A csalódottságomon semmi sem tudott úrrá lenni, túlságosan is fájt, hogy Seung Jun így cserbenhagyott, miután reményt adott számomra.

Nem volt kedvem felmenni a lakásba. Nem akartam egyedül maradni az üres konyhában, ahol alig egy hónapja még majdnem az összes reggelt együtt töltöttük, mi hatan. Amikor még nem volt ennyire a képben Hyeon Soo, amikor még… Barátok voltunk, és nem az bántott a leginkább, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba.

Sétálni indultam, mint mostanában oly sokszor. Nem figyeltem, hová lyukadok ki, egyszerűen csak mentem, amerre a szívem vitt, így egy cukrászdánál álltam meg végül. Ott, ahol láttam, amikor Seung Jun megcsókolta a barátnőjét.

Kinyitva az üvegajtót beléptem a helyiségbe. A sárga falak különös életet csempésztek a helyre, beborították őket a különböző képek virágokról, szitakötőkről és lepkékről. Az egyik ilyen különösen megfogott, így miután rendeltem egy fagylaltkelyhet, az amellett lévő üres asztalhoz telepedtem le.

A holdfényben úszó pillangó megbabonázott. Csak néztem és néztem, nem tudtam betelni vele, ahogy az ezüstös sugarak megvilágították a színes szárnyakat.

Sok hasonlóságot fedeztem fel abban a pillanatban kettőnkben. Mindketten rossz helyen voltunk, reménytelennek tűnt a helyzetünk, és egyetlen egy apró fénysugár adott reményt ahhoz, hogy mégis eltűrjük a viszontagságokat.

 - Parancsoljon, a csokoládékehely és a latte, amit rendelt – szakított meg a gondolatmenetemben a pincérnő. Értetlenül pillantottam először a kávéra, majd a lányra.

 - Én nem rendeltem italt – szólaltam meg, kérdően felvonva a szemöldökömet, mire ő elvörösödött, azonban egy teljesen más hang válaszolt.

 - Én voltam. – Azonnal a megszólaló irányába fordultam, aki hatalmas vigyort villantott rám. – Remélem nem bánod, hogy jó szándékom jeleként megajándékozlak vele, ha már úgyis együtt fogunk dolgozni a nagyon közeli jövőben. – Kérdően néztem rá, na, nem mintha nem tudtam volna, kivel állok – illetve ülök – szemben.

 - Van egy olyan érzésem, hogy most megtisztelve kéne éreznem magam, valamiért mégsem megy. Talán a kisugárzása teszi, Kwon Ji Yong? – villantottam rá egyet a lehető legangyalibb mosolyaim közül, miközben a beszédstílusunkat szándékosan udvariasra változtattam.

 - Aucs, ez szíven ütött – simította a mellkasára feltűnően a kezét. – Szóval a YNB új modellje nem csak hogy gyönyörű, még elbűvölő személyiséggel is rendelkezik. Ezt nevezem! – szórakozott jól rajtam, mire mosolyomat még szélesebbre húztam. – Tényleg kíváncsi voltam, vajon milyen lehetsz, Horváth Kriszta – használta a teljes nevemet, ezzel egy kis borzongató élt adva a beszélgetésnek.

 - Megkérdezném, hogy milyennek tűnök most, hogy látsz, de az már végképp félreértelmezhető lenne, nem igaz?

Valójában fogalmam sem volt, mire számítsak a híres (vagy inkább hírhedt) G-Dragontól. Sokszor hallottam már vele kapcsolatban, hogy nagy játékos, most mégis inkább csak incselkedően kíváncsinak tűnt velem szemben. Nem éreztem fenyegetést részéről, így könnyedén mentem bele ebbe a még flörtnek sem nevezhető kis szócsatába.

 - Ki tudja? – dőlt hátra a székben velem szemben. A kiszolgáló csak kapkodta a fejét kettőnk között és mellettünk toporgott.

 - Elnézést, de… Készíthetnék egy közös képet? – kérdezte vékony, szinte cincogó hangon, mire meglepetten fordultunk felé. Én ugyan nem tudtam, hogyan reagáljak, csakúgy, mint első alkalommal, de kéretlen társaságom már bele is egyezett, így pár pillanattal később azon kaptam magam, hogy vigyorogva pózolok a telefon előlapi kamerájába. A fagyim meg közben ott olvadt a kis tálkában, csak rám várva.

Valójában, hiába haverkodtam össze a Nu’est Renjével, Jay Parkkal és az egész KNK-val, fogalmam sem volt, hogyan kéne viselkednem egy világsztárral, bár sokat segített az, ahogy ő beszélt velem. A magas labdáit egyszerűen nem lehetett nem visszaütni, de az, hogy a pincérnő félbeszakított minket, elvette a hirtelen jött bátorságom.

 - Bocsi, hogy így letámadtalak amúgy – kért elnézést, miután a lány elment. – Olyan elveszetten üldögéltél itt, hogy úgy gondoltam, talán egy kávé feldob, így rendeltem egyet neked – magyarázta, mire kínosan elnevettem magam.

 - Ennyire látszik rajtam, ha elkalandozok? – kérdeztem, mire felkuncogva bólintott.

 - Igen, eléggé. Egyébként is beszélni szerettem volna veled, és ha már a véletlen így hozta, úgy véltem, jobb, ha túlesünk a beszélgetésen.

 - Véletlen? Pedig reménykedtem, hogy talán követtél. Az megmagyarázná, miért botlok úton-útfélen idolokba – vettem viccesre a figurát, majd értetlen arcát meglátva, még hozzáfűztem. – Egy átlagos európai rajongó örül, ha eggyel megismerkedik, nekem pedig már így is nyolc jutott! – számoltam össze gyorsan fejben, kikkel találkoztam eddig. – De mit is szeretnél megbeszélni velem? – kérdeztem végül, visszaterelve a szót az eredeti témára, miközben belekanalaztam a csokis fagyimba. Még mindig hideg volt, azonban így, hogy ennyire megolvadt, már nem volt annyira élvezhető.

 - Semmi komoly, annyi lenne, hogy a fotózás idejére befestenénk a hajad feketére. Lemosható festékkel természetesen – tette hozzá gyorsan, mielőtt tiltakozni kezdtem volna.

 - Miért nem jó a jelenlegi hajszínem? – akadékoskodtam. Világéletemben a hajfestés ellen voltam, sőt, kifejezetten szépnek tartottam még az őszülő tincseket is. Nem értettem azokat az embereket, akik színezték a hajukat, hiszen a természet nem véletlenül teremtett minket úgy, ahogy vagyunk. Minek a rikító rózsaszín és a türkizkék, amikor sokkal szebb a sötétszőke vagy a barna millióféle árnyalata?

 - A koncepció miatt. Ugyan a képek fekete-fehérek lesznek, de sokféleképpen ki kell fejeznünk a vadságot, és ennek talán az egyik legjobb módja a ruha után a hajviselet. Remélem, beleegyezel – villantott rám széles mosolyt, ezzel is bizonyítva, hogy vége a beszélgetésünk komoly részének.

Fogalmam sem volt, mégis mit gondolhatnék Kwon Ji Yongról, mint emberről. Mi az, ami őszinte, és mi az, ami nem? Mert annak ellenére, hogy ott és akkor magánemberként volt jelen, éreztem, hogy nem minden reakciója őszinte, inkább csak a médiának betanult viselkedésforma. Nagyon zavart, hogy a közel fél órás beszélgetésünk alatt – miközben a kávém kihűlt, a fagyim pedig teljesen elolvadt és ehetetlenné vált – meg tudtam különböztetni az igazi énjét, és G-Dragont, az idolt.

 - Azt hiszem, mennem kéne lassan – pillantottam az órámra, majd felálltam az asztaltól. Ő követett, egészen a kasszáig, ahol mire vettem volna elő a pénztárcámat, ő már ki is fizette. – Igazán nem kellett volna.

 - Nem tudtad megenni a fagyit, a kávét meg egyébként is én rendeltem. Ez a minimum.

Csendben váltunk el egymástól, egyetlen rövid öleléssel búcsúzott. Ez volt talán a napom fénypontja, hiszen a Koreában töltött nem túl hosszú idő alatt kitapasztaltam, hogy az emberek csak akkor kezdeményeznek ilyen bensőséges fizikai kontaktust, ha feloldódtak a társaságban és megkedvelték a másikat.

Megkedveltettem magamat a BigBang G-Dragonjával.