16. fejezet - Szeretlek (Seung Jun szemszög)

Sziasztok!Tudom, már két hét is eltelt az előző fejezet óta, és sajnálom azt a késést, de csak most sikerült összehozni az új részt. Igen, nagyon függővég lett, de már csak két fejezet és egy epilógus van hátra, szóval úgy éreztem, ezt most muszáj.
Jó szórakozást, és kérlek, hagyjatok magatok után nyomot! 

*****

 - Magyarországra akarok utazni – jelentettem ki határozottan, mikor benyitottam az elnök irodájába. Eleinte fel sem nézett a papírjaiból, csak egyszerűen rávágta:

 - Nem.

A lehető legmeggyőzőbb érvekkel próbáltam előállni, de a válasza továbbra is ugyanaz maradt; szünetre van szükségem, talán jót tenne a csapatnak egy kis kiruccanás, szervezhetnénk európai fanmeetinget… Aztán végül kiböktem.

 - Vissza akarom hozni Krisztát.

Ekkor nézett fel először, mintha ezzel felkeltettem volna az érdeklődését. Letette a tollat, összefonta az ujjait és ezúttal ténylegesen rám figyelt.

 - És azt mégis hogyan tervezed, Seung Jun? – kérdezte, mire elhallgattam. A zsebemben ott lapult a levél, de haboztam megmutatni neki. Valószínűnek tartottam, hogy ezzel az információval a birtokában talán elengedne, de nem voltam biztos magamban, így továbbra is tűrtem azt az égető érzést, amit a papírdarab ottléte okozott. Nem, még nem.

 - Odamegyek, és meggyőzöm. Bármilyen eszközzel, ami módomban áll. Vissza tudom őt hozni – feleltem magabiztosan. Láthatóan elmélyült a gondolataiban, tekintete kissé elfelhősödött, majd ismét ugyanazzal a számító nézéssel bámult rám, mint amikor először elhoztam hozzá a magyar lányt.

 - Miért?

Nem tudtam számára megfelelő válasszal szolgálni. Egy idolnak nem megengedett, hogy szerelmes legyen, ezt tudtam jól, így hát valami mással kellett előállnom. Valamivel, ami nem túl átlátszó, de mindenképpen meggyőző hatással lesz rá.

 - Úgy éreztem, amíg itt volt, hogy jobban teljesítek. Most pedig, hogy nincs itt, azt vettem észre, hogy a produktivitásom romlott, szóval átgondoltam az egészet, és úgy látom, a jelenléte pozitív hatással van rám. – Ahogy kimondtam a szavakat, már akkor tudtam, hogy túl mesterkélten adtam elő, így inkább nem néztem az elnök fürkésző tekintetébe.

 - És ez azért van, mert…? – A mondat végén felvitte a hangsúlyt, azt várva, hogy én fejezzem be a gondolatot. Mondanom sem kell, nem tettem. Szinte izzott a bőröm ott, ahol a levél az anyagon keresztül hozzám ért, és részben ezért, másrészt pedig a további magyarázkodás elkerülése végett, elővettem, és letettem az íróasztalra. Látszott a papíron, hogy vagy milliószor széthajtogattam, majd újra össze, hogy rengetegszer elolvastam.

 - Ezért – feleltem halkan, majd csendben megvártam, amíg végigfutja. Legszívesebben minden pillanatban megkérdeztem volna, hogy végzett-e vele, felettébb türelmetlenül toporogtam.

Mikor befejezte, gondterhelten felsóhajtott, lerakta maga elé a papírt, arcát a tenyerébe temette. Kicsit olyan volt, mint aki nem tud mit kezdeni magával.

 - Tudod, Seung Jun, nem véletlenül nem szeretjük, ha az idoloknak kapcsolata van. – Szinte előre éreztem, hogy mi fog kisülni a beszélgetésből. „Nem mehetsz Magyarországra, csak neked lesz rossz, ha összejössz Krisztával.” – A megszállott rajongók üldözni fogják, fenyegetni fognak mindkettőtöket, vagy még ennél is rosszabb. Tudod te ezt majd kezelni? – kérdezte lemondóan, szerintem tudta, hogy nem tud megállítani, és mindenféleképpen elmegyek érte.

Határozottan bólintottam.

 - Legyen akkor. Egy hét pihenőt kapsz, nem többet, és mindenképpen hozd őt vissza. Ha nem teszed, akkor annak következményei lesznek és… - A mondatot vagy nem fejezte be, vagy nem figyeltem már rá. Reményekkel léptem be az iroda ajtaján, a beszélgetés után pedig célokkal távoztam.

 - Hová mész? – kérdezte Ji Hun, mikor elővettem a bőröndöm, és elkezdtem ruhákat pakolni. A menedzsert hazafelé megkértem, hogy foglaljon nekem repülőjegyet, így mással nem kellett törődnöm, csak hogy egy heti ruhát suvasszak be a táskába.

 - Magyarországra – feleltem szűkszavúan, de a szám sarkában apró mosoly bujkált, amit észre is vett.

 - Mikor indulsz?

Örültem, hogy nem állt neki kérdezősködni, hanem inkább odalépett mellém, és ruhát hajtogatott. Ilyen is ritkán fordult elő közöttünk, és valahogy furcsa volt ez a testvéries cselekedet. Egyébként is, a srácok már több mint két éve a családom voltak, de most még jobban felerősödött bennem ez az érzés.

 - Holnap reggel. Jövő hétfőn jövök. Vagy jövünk, ha minden jól alakul.

Nem vettük komolyra a búcsút. Ittunk pár sört, aztán mindenki lefeküdt aludni. Nem jöttek ki velem a reptérre, hiszen minek? Nem leszek távol olyan sokat, és nem is örökre megyek el.

Törökországon keresztül utaztam Budapestre. Ott felhívtam Anettet, hogy Krisztát meglepetésként érhesse az érkezésem. Nagy nehezen végül eljutottam a Keleti pályaudvarra is, ahol vonatra szálltam. Persze, közben készítettem pár képet, gyönyörködtem az éjszakai város látványában – azért nem minden nap jut el az ember egy ilyen távoli országba.

A három órás út Pécsre nagyon hosszúnak tetszett, de nem volt elviselhetetlen. Hajnalban érkeztem csak meg az állomásra, és fogalmam sem volt, merre tovább. Anett ugyan azt mondta, eljön értem, de nem várhattam el tőle, hogy négy órakor ott várjon, és összeszedjen, végképp nem úgy, hogy nem ismertem olyan jól. Tulajdonképpen teljesen egyedül voltam egy vadidegen városban, és összesen egy-két, nem túl szimpatikus embert láttam.

 - Seung Jun! – hallottam a nevem, mire azonnal a hang felé fordultam. Egy piros autónak támaszkodva várt rám Anett, karját a levegőbe emelve integetett nekem. Megmarkoltam a bőröndöm fogantyúját, és odamentem hozzá.

 - Ne haragudj, hogy ennyire a terhedre vagyok – szabadkoztam azonnal, miközben beraktam a cuccomat a csomagtartóba.

 - Felejtsd el! Ha te ki tudod rángatni Krisztát abból az állapotból, amiben most van, akár egész éjszaka vártam volna rád – legyintett barátságosan. – Egyébként is betegszabadságon vagyok egy hétig, szóval semmiség volt eljönnöm érted.

 - Nagyon szépen köszönöm. És tényleg sajnálom, hogy gondot okozok… - sajnálkoztam volna megint, de ezúttal bosszúsan rám pillantott, ami megakadályozott a további beszédben.

 - Mint mondtam, semmiség. Az úgy rendben van, ha egyelőre hozzám megyünk? Gondolom, szeretnél lepakolni, meg pihenni is egy kicsit.

 - Nekem oké. – Az alvás lehetőségének hatására ásítottam egyet. Nem tudom, mennyit kocsikázhattunk, hiszen amint hátrahajtottam a fejem, elbóbiskoltam kissé.

Nem álmodtam úgy igazából semmit, vagy ha mégis, nem emlékszem rá. Arra keltem, hogy az ideiglenes vendéglátóm szólongatott, hogy megérkeztünk.

Még mindig elég szürreális volt számomra, hogy Kriszta szülővárosában vagyok, ott, ahol felnőtt, ahol az élete nagy részét eltöltötte. Furcsa volt belegondolni, hogy vajon hányszor aludt azon a kényelmes kanapén, amire én dőltem le, amint beértünk a lakásba. Vajon mennyiszer tartottak ők ketten itt olyan lányos pizsipartit? Sok átvirrasztott éjszakának voltak szemtanúi ezek a falak?

Ha jobban belegondolok, alig tudok valamit a múltjáról. Milyen szerepei voltak benne másoknak? Hogyan töltötte a gyerekkorát? Erről sosem beszélt. Csak azt az időszakot ismerem, amibe belecsöppentem, se többet, se kevesebbet.

 - Seung Jun, ébresztő! Tudom, hogy keveset aludtál, és fáradt vagy, de Kriszta húsz percen belül ideér, neked meg addig el kéne döntened, hogy most szeretnéd meglepetésszerűen a tudtára hozni, hogy itt vagy, vagy később – keltem a finom ébresztgetésre. A tegnapi – vagy mai? – ruháim voltak rajtam még mindig, nem is tusoltam le, mielőtt aludni tértem volna. – Reggeli és kávé a konyhaasztalon, majd utána tudunk a többiről is beszélni. Úgy látom, te az a típus vagy, akinek szüksége van a reggeli koffeinadagra.

Rápillantottam az órára, ami kilencet mutatott. Ez azt jelenti, hogy maximum négy órát aludtam, hát persze, hogy szükségem van rá!

Szinte vonszoltam magam, miközben kibotorkáltam a konyhába. Anett az ablakban éppen rágyújtott egy szál cigire, amin meglepődtem.

 - Nem is tudtam, hogy dohányzol – jegyeztem meg óvatosan, mire felkuncogott.

 - Sok mindent nem tudsz rólam – felelte vállat vonva. Ezzel abba is hagytuk a csevegést, én belekortyoltam a fekete nedűbe és beleharaptam a lekváros pirítósba.

 - Most szeretnél meglepetést okozni Krisztának, vagy holnap? – kérdezte meg ismét, és ezúttal ténylegesen rá figyeltem. – Én szívesen elszállásollak még egy-két napig, ha kell. Csak gondolom nem hozzám jöttél – fordult felém, a csikket kidobva az ablakon.

A szemetelésre inkább nem reagáltam, elvégre fogalmam sem volt, itt mik a szokások, noha nálunk az ilyet pénzbírsággal büntetik.

 - Mennyi időm van a megérkezéséig? – tettem fel a kérdést, mikor az utolsó falatot is lenyeltem.

 - Körülbelül negyed óra. Szóval vagy letusolsz, meg rendbe szeded magad, amíg ideér, vagy így ahogy vagy, lelépsz, és keresel magadnak valami elfoglaltságot a városban, amíg nem hívlak. A Széchényi tér itt van a közelben, azt tudom ajánlani – mondta még, mire én a pillanat hevében döntöttem.

 - Megvan a telefonszámom, ugye? – kérdeztem, mire bólintott. A nyitott ablakból ítélve nem volt szükségem pulcsira, így úgy ahogy voltam, kiléptem a lakásból.

 - Ha a főutcán sétálsz, ahol vannak a boltok, egyenesen a térre érsz ki. Jó szórakozást, majd hívlak! – kiáltott még utánam, ahogy leszaladtam a lépcsőn. Hátra sem nézve intettem egyet. Ugyan egy szűk sikátor-szerűségbe lyukadtam ki, de hamar megtaláltam, amit mondott. Csak követtem az embertömeget, így kerültem arra a hatalmas térre. Jobbra tőlem, kicsit messzebb, egy nagy templomszerű építmény ékeskedett, zöld kupolájával azonnal felhívta magára a figyelmem. Bámészkodásomban egy vállamnak ütköző apró test zavart meg.

 - Sajnálom – kértem elnézést azonnal, majd rámosolyogtam a lányra. Láthatólag jóval fiatalabb volt nálam, haja rozsdavörös, szemei csokoládészínűek. Egy pillanatig csak furcsán meredt rám, majd hátralépett.

 - Te vagy Park Seung Jun, igaz? –szólalt meg, én pedig megilletődötten bólintottam. Mondott valamit magyarul, amit nem értettem, csak annyit, hogy „Basszus!”. – Csinálnál velem egy képet? – kérdezte, mire mosolyogva mondtam igent.

Végül az egy képből egész sok lett, valamint még autogramot is adtam neki.

 - Ne haragudj, hogy feltartalak, de tudnál mondani valami látványosságot? Először vagyok itt, minden felkészültség nélkül. Mit érdemes megnézni? – kérdeztem tőle, még mielőtt elment volna.

 - A Székesegyházat mindenképp nézd meg! – felelte, majd egy kis utcára mutatott a tér túloldalán. – Ha ott végigmész az úton, ismét egy térre jutsz, ott pedig elég csak észak felé nézned, és már látod is – igazított útba, majd elköszönt.

A délelőtt további részében csak sétálgattam, illetve dél körül beültem enni egy kínai büfébe. A szerencse sütit ugyan kibontottam, de nem értettem semmit belőle, így megkértem az egyik eladót, hogy fordítsa le nekem.

„A váratlan nem mindig rossz, ahogyan a várt sem mindig jó.”

Nem láttam ugyan sok értelmét a szavaknak, így csak megvontam a vállamat és megköszöntem a fordítást. Még fél órát bandukoltam össze-vissza, képeket csináltam a hegyről, videót is készítettem, azzal a szándékkal, hogy később kiteszem Instagramra. Aztán hívott Anett.

 - Szia, bocsi, hogy csak most hívlak, de vissza kéne jönnöd. Tudja, hogy itt vagy.

Egy pillanatra megdermedtem a szavakra, majd rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt, honnét jött rá, hiszen nem töltöttem fel képet sehová. És ekkor értelmet nyert a fan első reakciója a látványomra. Ismeri Krisztát.

Zaklatottan estem be a lakás ajtaján, majd mélyet sóhajtva próbáltam lenyugtatni a légzésem.

 - Szóval tényleg itt vagy – hallottam meg a hangját, mire kihagyott egy ütemet a szívem. Nem gondoltam volna, hogy így fogom viszontlátni. Arca sápadt volt és beesett, így pedig még jobban feltűntek a sötét karikák a szemei alatt. Olyan… Erőtlennek tűnt. Gyengének.

Odarohantam hozzá, és a karjaimba zártam. Egyetlen egy szó jutott eszembe.

 - Szeretlek. – A hangom nem volt több puszta suttogásnál, a magyar kiejtésem pedig pocsék volt, de a lényeg megvolt. Kimondtam, ami hetek óta nyomta a szívemet. – Kérlek… Nem is, könyörgöm, gyere vissza.

*****

Köszönöm, hogy elolvastad!