Sziasztok! Nem tudom, mennyire emlékeztek a Back Again alatti nyílt utalásaimra, hogy egy nagyobb projekttel készülök, talán semennyire, sőt, lehet, hogy csak most találtál a blogomra. Ez most mindegy is, ugyanis megérkeztem az első fejezettel. Nem írok hozzá litániát, csak annyit még, hogy jó szórakozást, és a kommenteknek különösen tudok örülni!
*****
Ha
azt kérdeznék, mikor kezdődött, habozás nélkül azt a teliholdas éjszakát
mondanám, amikor a Han folyóhoz mentem fotózni. Valamikor hajnalban lehetett
talán, mikor megláttam egy igencsak levertnek tűnő férfit az egyik padon.
Belső, a szívem mélyéről érkező késztetést éreztem, hogy lefényképezzem.
Olyannak tűnt, mint egy megbántott angyal, a művész énem pedig meg volt róla
győződve, hogy ezt meg kell örökíteni. Közelebb osontam, olyan halkan, ahogy
csak tudtam, éppen csak annyira, hogy a lencsén keresztül élesen ki lehessen
venni az arcát.
Igazság szerint az a bizonyos személy
olyannyira magára vonta a figyelmem, hogy sehova máshova nem figyeltem, csak
rá. Pont ezért történhetett meg az is, hogy valaki kivette a kezemből a
gépemet.
-
Hé! – kiáltottam fel felháborodottan, miközben hátrafordultam, de arra nem
számítottam, hogy a tolvaj vagy egy fejjel magasabb nálam. Ő is ugyanolyan
szoborszerű szépség volt, mint a padon ülő, a hím egyedek mintapéldányai, a
koreai férfiideál megtestesítői.
-
Hé? – kérdezett vissza, direkt elnyújtva a szótagot. – Ugye tudod, hogy ezzel
megsérted a jogait, és feljelenthetnek?
-
Amíg nem élek vissza a képekkel, és nem osztom meg sehol, addig nem kerülök
bajba, zsenikém – vágtam az arcába. Nem egy hasonló ügy volt már az irodában,
így tapasztalatom az bőven volt ezt a témát illetően. – A fotók saját
használatra készülnek, szóval légy szíves, add vissza a gépemet – kértem
tisztelettudóan a fölém magasodó szöszitől.
-
Tudod, ez a „zsenikém” megszólítás elég lealacsonyító, pedig egészen tanult
embernek tűnsz – jegyezte meg gunyorosan, mire csak flegmán megvontam a vállam.
-
Mégis milyen tiszteletet kéne adnom valakinek, aki láthatóan nálam fiatalabb,
ráadásul kivette a kezemből a fényképezőm?
Nem válaszolt, csak törölte a képeket,
amiket a padon ülő srácról készítettem, majd a kezembe nyomta a masinát. Hátat
fordítva nekem indult arrafelé, vélhetőleg azért, hogy csatlakozzon hozzá.
-
Bemutatkozni nem illene a noonádnak? – kiáltottam utána, mire az angyalszerű
lény megrezzent, és felénk fordult.
- Jihun, mégis mi a
fenét keresel itt? Nem azt mondtam, hogy egyedül akarok maradni? - förmedt rá
dühösen a szöszire, mire még is megijedtem. Indulatos angyal?
De legalább a tolvaj
nevét megtudtam, akire így már ketten voltunk mérgesek.
- Ne kapd fel a vizet, hyung, csak a többiek
aggódtak érted, szóval megkértek, hogy jöjjek utánad – mentegetőzött, nekem meg
egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy nem kéne itt lennem, vagy
legalábbis ezt a beszélgetést hallgatnom, főleg úgy, hogy a barna hajú egyre közelebb
ért. – Meg egyébként is, megakadályoztam, hogy képek kerüljenek ki a
nagyvilágba rólad, szóval akár meg is köszönhetnéd, hogy itt vagyok.
Itt volt az a
pillanat, ahol szégyentől pirosló arccal próbáltam meg elslisszolni a
közelükből, de Jihun a kapucnimnál fogva visszarántott. Lehajtott fejjel
várakoztam az ítéletre, nem akartam felnézni erre a két, közel két méter magas
srácra. Én szó szerint eltörpültem mellettük az alig százhatvan centimmel, így
még inkább zavarban voltam.
- Nem mintha bármire is fel akartam volna
használni azokat a képeket – motyogtam halkan, mire immár az idősebb tekintetét
is magamon érezhettem. – Komolyan, az ember nem fotózhat hobbiból? – fakadtam
ki hirtelen.
Valamiért mindig is
jellemzőek voltak rám a hirtelen hangulatváltások, hogy egyik pillanatról a
másikra dühös lettem, vagy, hogy ambivalens érzések lettek úrrá rajtam. Ezen
még a pszichológus sem tudott sokat segíteni, pedig édesanyám egyfolytában oda
járatott, mikor fiatalabb voltam. Attól tartott, hogy nem tudok majd
leérettségizni, majd diplomát szerezni és munkát találni, erre tessék: egy
ügyvéd mellett vagyok asszisztens, és levelezőn végzem a jogi egyetemet.
- Miért csináltad? – kérdezte elképesztően
mély hangon az angyalka, mire, mintha megbabonáztak volna, szinte azonnal
válaszoltam is.
- Volt egy gyönyörű modellem, egy fantasztikus
beállításom, és még a Hold is tökéletesen odasütött, akkor miért ne? – feleltem
kérdéssel a kérdésre. Felvont szemöldökkel nézett rám, mintha nem értette
volna, amit mondtam.
- A magyarázatod már ott sántít, hogy
gyönyörűnek neveztél, de ettől elvonatkoztatva, igazán megkérdezhettél volna.
- Ja, hogy aztán elküldj melegebb éghajlatra,
igaz? Meg aztán hogyan kérdeztem volna meg? „Szia, ne haragudj, a nevedet sem
tudom, de csinálhatnék rólad pár képet?” – A hangom gunyorosan csengett, ahogy
a feltételezett beszélgetés kezdetét játszottam le.
- Youjin. A nevem Kim Youjin – mutatkozott be
tisztelettudóan, mire a hirtelen váltástól zavarba jöttem.
- Öhm… Jeong Inhee. Örvendek a találkozásnak –
hajoltam meg én is.
- Hé, hyung, ez nem fair! Őt arra bátorítod,
hogy menjen oda, amikor egyedül akarsz lenni, engem meg elzavarsz! – háborodott
fel Jihun, mire szúrós pillantást vetettem rá.
- Te egyáltalán bemutatkoztál? – kérdezte meg
szemrehányóan az új ismerősöm, a szöszi pedig inkább elfordult, mintsem hogy
megtegye.
- Hagyd csak, Youjin. Ha gyerekesen akar
viselkedni, tegye csak – villantottam rá kedves mosolyt.
- Egyébként is, honnét tudod, hogy idősebb
vagy nálam? – kérdezte szemtelenül felém villantva egy felsőbbrendű vigyorát.
- Csak a nálam fiatalabbak irritálnak ennyire,
mint te – feleltem ugyanúgy, mint ő, az arckifejezésének is tökéletes
tükörképét mutattam. – Egyébként, ha a születési dátumomra is kíváncsi vagy, az
1994. július 1.
Úgy láttam, meglepte
őket, hiszen kerekre tágult szemekkel bámultak egymásra.
- Inseongnak is…
- …ekkor van, nem? – A név hatására
megdermedtem. „A picsába, a picsába, a
picsába! Ilyen nincs, ugye? Könyörgöm, csak ne róla beszéljenek!” –
futottak át az agyamon a gondolatok.
Igen, Jeong Inseong
az ikertestvérem. Elég bonyolult a családi életünk, hiszen míg őt édesapánk,
engem édesanyánk nevelt fel, miután négyéves korunkban elváltak. Amíg
tizenkilenc évesek nem lettünk, tökéletesen meg voltunk elégedve a havi egy
együtt töltött hétvégével, a nagykorúságunk után pedig nem kötelezhettek erre
minket, így még ritkábban találkoztunk.
- Oh shit – sápadtam le erősen, és a már
megszokásommá vált angol káromkodással fejeztem ki a helyzet kellemetlenségét.
– Azt hiszem, nekem mennem kéne. Örültem a találkozásnak, srácok – köszöntem
el, csak hogy minél gyorsabban leléphessek. A kardigánom cipzárját lehúztam,
így amikor Jihun megint vissza akart volna tartani vele, egyszerűen csak
kibújtam belőle, és elfutottam.
Ki nem állhatom a
véletlen egybeeséseket, mert nem lehet rájuk számítani. Egyszerűen csak ott
teremnek, tönkretéve egy kellemes pillanatot, egy boldog estét, egy szép napot,
vagy akár egy teljes életet. Nem tudok ellenük tenni semmit, csak tehetetlenül
hánykolódom a következményeiben. Annak az estének a hozománya pedig egy kedves
telefonhívás volt a drágalátos ikertestvéremtől.
- Szia, húgi. Hogy vagy? – szólt bele a
vonalba, de a válaszomat meg sem várva folytatta. – Hallottam, hogy találkoztál
Jihunékkal. Azt mondtam nekik, hogy fogalmam sincs, ki vagy, és kérlek, ha
esetleg megint találkoznátok, te is tartsd magad ehhez – hadarta el gyorsan,
mire elképedtem. Eddig is tudtam, hogy nem kedvel túlzottan, de hogy még le is
tagad? Ez azért több a soknál.
- Szia, bátyó, én jól vagyok, csak hogy a
felettébb udvarias kérdésedre válaszolni tudjak – mondtam gúnyosan, csak hogy
ebből is érezhesse, mennyire a lelkembe gázolt.
– Nem véletlenül nem mondtam a pajtikáidnak semmit, amikor felmerült a
neved, de nem kell aggódnod, én sem akarom, hogy kiderüljön a kettőnk
kapcsolata. Ki tudja, a végén még találkoznod kéne a testvéreddel, mekkora
katasztrófa lenne, igaz? Biztos belehalnál. – A végét már csak morogtam.
Kettőnk közül mindig
is én voltam a ragaszkodóbb, aki örült annak, hogy valójában nem egyke, sőt,
ikre van. Így én voltam leginkább megbántva akkor is, amikor megszakította
velem a kapcsolatot, majdnem teljesen. A szülinapunkon felköszöntjük egymást,
néha dobunk egy „boldog karácsonyt” vagy „boldog Újévet” üzenetet a másiknak,
és ennyiben ki is merül a kapcsolatunk. Ugyan az évek alatt már hozzászoktam,
de ettől függetlenül éreztem egyre inkább elhalványulni azt a tipikus,
ikertestvérek közötti kapcsot, ami az elején még talán nálunk is megvolt. Az
első négy évünkben, amikor még nem lettünk különválasztva és egymás ellen
hangolva.
- Ne kezdjük megint, Inhee – sóhajtott mélyet,
szinte magam előtt láttam, ahogy élesen beszívja a levegőt, majd kifújja. –
Pontosan tudod, milyen apa. Nem szereti, ha találkozgatunk, vagy ha egyáltalán
beszélünk, és nekem egyelőre ő fizeti az egyetemi tanulmányaimat… - Ismét a
gyenge kifogások. Miért nem tudja csak a szemembe mondani, ha nem kedvel?
- Igen, persze… Figyelj, nekem most mennem
kell, holnap dolgozom, szóval korán kelek. Szia, jóéjt! – köszöntem el, hogy
minél hamarabb letudhassam a felesleges köröket.
Ezek után fáradtan,
leamortizáltan és rosszkedvűen bújtam be az ágyamba, hogy az álmok világa végre
megnyugtatóan hathasson rám.
Reggel kimerülten
ébredtem, ráadásul jóval azelőtt, hogy az ébresztő egyáltalán megszólalt volna.
Azt láttam a legjobb döntésnek, ha veszek egy zuhanyt, és csak utána költöm el
az egyébként nem túl bőséges reggelimet.
Nem szokásom reggel
sokat enni, többnyire csak egy lekváros pirítóst egy bögre teával, ugyanis
kelés után nem túl befogadóképes a gyomrom.
A szokásos rutinom
elvégezte után pedig már indultam is az irodába, ugyanis nekem mindennel készen
kellett lennem, mire a főnök beér: az aznapi időbeosztást az asztalára tenni,
az időpontot kérők hívásait fogadni, valamint a fizetséget beszedni és számlát
kiállítani róla… Sok-sok olyan dolog, amit remélhetőleg, miután hivatalosan is
ügyvéd lettem, nem nekem kell csinálni.
- Jó reggelt! – hallottam meg Ji Changwook
ügyvéd úr hangját, majd rögtön ez után az ajtó csapódását.
- Önnek is kellemes reggelt! – köszöntöttem
meghajolva felé, mikor belépett a helyiségbe, majd vissza is fordultam a
dolgomhoz. Éppen a növényeket öntöztem, Gyeongbokgungot és Hant – igen, a
kaktusz egy palota, az orchidea pedig egy folyó után lett elnevezve. Mikor ide
kerültem, már így volt, szóval inkább nem kérdeztem rá erre a mániájára.
Szerintem láthatta
rajtam, hogy mind érzelmileg, mind fizikailag a padlón vagyok, ugyanis hozott
nekem egy kávét, az ismeretségünk alatt talán először és utoljára.
- Ez nem azért van, mintha annyira nagyon
kedvelnélek – magyarázkodott, amint letette az asztalra a világosbarna
bögrémet. Zsebre tett kézzel nézett mindenhová, csak rám nem. – Csak azért
csináltam, hogy ne legyen a mai napi munkád értékelhetetlen. – Torokköszörülése
mosolyt csalt az arcomra, majd egy halk „köszönöm” kíséretében kezembe vettem a
forró italt.
Ezek után a mai nap a
szokásos mederben folyt. Kliensek jöttek-mentek, telefonálgattam ide-oda,
szóval minden a rendjén volt. Egészen délután négy óráig, amikor is a munkaidőm
lejárt. Volna.
Az ajtó feletti
csengő megszólalása vetett véget a nyugodt pihenéssel töltött utolsó pár
percemnek, amit a légkondicionált helyiségben töltöttem.
- Üdvözlöm – köszöntöttem illendően a belépő
személyeket, anélkül, hogy rájuk néztem volna.
- Ó, Inhee… - hallottam meg az ismerős hangot,
ami a nevemet mondja, mire úgy felkaptam a fejem, a három langaléta férfira.
- Youjin, Jihun… Önben kit tisztelhetek? –
fordultam a harmadik, szintén baromi magas egyén felé, úgy téve, mintha nem
ismerném. Pedig nagyon is tudtam, ki ő.
- Jeong Inseong. Örvendek a találkozásnak…
- Jeong Inhee – fejeztem be a mondatát, mikor
magát megjátszva feltűnően félbehagyta.
– Én is örvendek, Inseong.
Nehezemre esett a
kényszeredett vigyor, amit feléjük mutattam, főleg, hogy ikerbátyám szúrós
szeme minden egyes mozdulatomat figyelemmel kísérte, mintha attól tartana,
elárulom őt. Fájt ez a bizalmatlanság, ahogy az is, hogy nem ölelhettem meg,
mint azt általában hagyni szokta, amikor összefutunk. Ez az egyetlen olyan
fizikai kontaktus, amit hajlandó velem szemben megengedni, de ő maga akkor sem
ér hozzám, csak elvisel. Mintha csak egy eltűrt háziállat lennék, akit sosem
akart, de nincs szíve kidobni.
- Miben segíthetek? – kérdeztem kedvességet
színlelve, mikor is kilépett a külön berendezett iroda ajtaján a főnököm.
- Á, Inhee, látom, már megismerkedtetek. Ők
itt Kim Youjin és Kim Jihun, a te feladatod lesz a betanításuk. Holnap
kezdenek, a reggel folyamán érkeznek meg az asztalok és a székek. Remélem, jól
kijöttök majd.
Ha azt a reggeli
kávét ennek a napnak a kompenzálásaként kaptam, akkor nagyon jól tette, ugyanis
legszívesebben nekiugrottam volna Changwooknak. Sőt, a fejét vettem volna az
ellenem elkövetett merénylete miatt, de nem tehettem. Az az egy dolog
vígasztalt, ami egyszerre volt borzalom és abban a pillanatban minden örömöm
forrása, hogy ezentúl talán többet láthattam a bátyámat.
- Igen, megismerkedtünk, sőt, igazából már
egyszer találkoztunk – feleltem kedvesen, de láttam rajta, hogy kihallotta a
hangomból az élt, ugyanis szemei a szemüvege mögött figyelmeztetően
megcsillantak. Én persze kisangyal módjára teával kínáltam a vendégeinket, de
azt előre leszögeztem, hogy nem a cselédjük vagyok, sőt, másnaptól a poklok
poklát fogják átélni.
- Tudtátok, hogy egy napon születtetek? A
nevetek is hasonló, ez nagyon furcsa, nem igaz? – kezdeményezett beszélgetést
Jihun, mire megdermedtem, és szinte láttam magam előtt, hogy Inseong ugyanígy
tesz. – Nem vagytok véletlenül ikrek?
Villámgyors
pillantást váltottunk, majd hitetlenkedve felkuncogtam. Úgy tűnt, nekem jobb a
reakcióidőm, így inkább én válaszoltam.
- Komolyan? Érdekes. Véletlen egybeesés lehet.
Mégis hány ember mászkálhat még a mieinkhez hasonló nevekkel Koreában? –
kérdeztem vissza, csak hogy rácáfoljak a szavaira.
- Igazad lehet… De ez akkor is érdekes, nem?
Talán elválasztottak titeket, amikor megszülettetek. Hiszen még hasonlítotok is
egymásra! – mutatott rá a nyilvánvaló tényekre, mire ezúttal a bátyám nevette
el magát.
- Jihun, ezt te sem gondolhatod komolyan. Ha ő
lenne a testvérem, tuti, hogy kifutnék a világból. Meg aztán nézz rá:
egyáltalán nem is szép. Kizárt még az is, hogy rokonom. – A szavaival a
lelkembe gázolt ugyan, de a tökéletesen idegen szerepét magamon tartva
ugyanilyen éles szavakkal reagáltam.
- Igen. Most képzeld el, ha egy szülőktől
származnánk, akkor nem lenne ilyen ízlésficamos – villantottam egy kedvesen
gyilkos mosolyt a tesóm felé, de láthatóan nem érintette mélyen. A szócsatát
mindenesetre én nyertem, ugyanis nem reagált rá semmit, a srácok mondhatni
csendben elfogyasztották a csészéjük tartalmát, miközben végighallgatták a
főnököt a feladataik mibenlétéről, majd távoztak, és végre én is mehettem,
amerre láttam. Ami esetemben egy szót jelentett: haza.
JUNG INSEONG, HOGY A JÓ ÉLETBE VISELKEDSZ A HÚGODDAL?! Oké, remélem később lesz rá egy szép kis magyarázatod. xD
VálaszTörlésAmúgy hello, már vártalak vissza *--* Már most nagyon imádom, szóval jól tettem, hogy a vacsoraidőt kivételesen nem tanultam végig és inkább elolvastam az első részt *-* (Mit nekem a töritémazáró)
Nagyon ötletesnek tartom az alapszituációt, szóval nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisűlni belőle. Valamint a szülőkre is nagyon kíváncsi vagyok... Valamiért már nem csípem őket, pedig nem is nagyon volt róluk szó, eh.
A főszereplőt már most imádom, nagyon gördülékenyen haladnak vele a cselekmények és tök élvezet olvasni:D (És tetszenek a szövegei xD)
Így tovább, várom a folytatást:3
Mindenre van magyarázatom, de ez még titok ><
TörlésKöszönöm szépen. *-* Örülök, hogy tetszik, én a vacsit is végigtanultam, meg most is tanulok még, csak gyorsan válaszolok, és valószínűleg még egy óra múlva is tanulni fogok (irofalom témazáró, ugyan már... :D Múlthéten voltam nemzetközi töriversenyen, megírjam helyetted? >< )
A szülőkre még egy kicsit várni kell, legalábbis a felbukkanásukra, de az ütős lesz, ez garantálhatom. :D
Igyekeztem egy viszonylag szerethető, de kevésbé Mary Sue karaktert összehozni, mint Kriszta volt, de örülök, hogy kedveled. A gördülékeny haladást pedig én nem mondanám, ugyanis baromi sok időmbe telt ezt megírni, de örülök neki, hogy megérte.
Igyekszem a folytatással, ha a suli nem tesz be. ><