Prológus - A kezdetek

Sziasztok! Meghoztam a Back Again prológusát, remélem elnyeri a tetszéseteket! Kérlek, olvasás után hagyjatok némi nyomot magatok után, akár kommentben, akár chaten, hiszen nagyon sokat jelent nekem! Valamint, ha kíváncsiak vagytok a folytatásra, iratkozzatok fel, hogy még véletlenül se maradjatok le az új fejezetekről! 

Puszi: Rhyssa

*****

Már napok óta beszélgettünk Instagramon. A valódi nevét sosem fedte fel, mindig csak annyit mondott, hívjam Alexnek, mert ez a kedvenc angol neve.

Tudom, hogy veszélyes külföldiekkel, vadidegenekkel chatelni random dolgokról beszélgetni az interneten, azonban ez nem tartott vissza attól, hogy megismerjem. Személyes adatokat soha nem adtunk ki egymásnak, ő féltette az identitását, nekem meg csak nem tűnt fairnek, hogy megosszam vele, amit ő velem nem. Az időeltolódás miatt csak késő este, éjszaka, illetve reggelente tudtunk beszélni, ebből pedig leszűrtem, hogy újonnan szerzett ismerősöm vagy ázsiai, vagy Amerika valamelyik országából való.

„Ps:j: Egyébként… Milyen zenéket szoktál hallgatni?”

Mindennapra volt egy-egy kivesézendő témánk, ami által egyre jobban beleláttunk a másik fejébe. Legalábbis én úgy éreztem, kezdem megismerni. A közös nyelvünk az angol volt, hiszen azt manapság a legtöbb ember már beszéli. Azonban azokból, amiket írt, nem tudtam egyértelműen leszűrni, hogy ez az anyanyelve-e, így nem is próbálkoztam az általam olyannyira kedvelt, ám nem túl gyakran használt, és nem elég jól beszélt koreaival.

„xxxrgshipper: Többnyire kpopot hallgatok, valamint rockot és metált, ha úgy tartja kedvem. Veled mi a helyzet ilyen téren?”

Szinte már nem is emlékszem, hogyan kezdtünk el beszélgetni. Azt hiszem, véletlenül rámentem a kedvelésre az egyik képénél, ő pedig rám köszönt privát üzenetben. Én pedig, mivel amúgy is unatkoztam, és hajnali egykor nem tudtam aludni, visszaírtam. Kérdéseket tettünk fel egymásnak, amolyan „kérdezz-felelek” stílusban. Nem tudtuk abbahagyni a csevegést, így egész éjjel fent maradtam. Hétvége révén ezzel nem is volt probléma. Az időeltolódást is akkor tudtam meg, amikor délután két óra felé közölte velem, hogy mennie kell lefeküdni, különben másnap nyúzott lesz. Ekkor volt az első beszélgetésünk.

„Ps:j: A kpop jó. Én is szeretem. Van kedvenc bandád?”

A kérdésemre tulajdonképpen nem is, illetve csak részben felelt. Mindenesetre figyelmen kívül hagytam az efölött való elsiklását. Ismét nekem kellett válaszolnom.

„xxxrgshipper: Elég sokáig a BigBang volt, de most van ez a feltörekvő csapat, a KNK. Már a Knock-kal levettek a lábamról, de a Back Again és az új album iszonyatosan jól sikerült. Szóval most őket lehetne leginkább a kedvenceimnek nevezni, bár nem igazán vagyok az a fangirl-típus.”

Kicsit hosszú ideig tartott bepötyögni a választ a telefonon, de megérte. Vártam a reakcióját, hogy mit ír, miközben az eladói pult mögött ültem a kis üzletben. Igen, mint a legtöbb normális huszonéves ember, én is dolgozom. Sajnos az életem nem csak annyiból áll, hogy ismeretlenekkel beszélgessek az internet varázslatos világának segítségével. Szükségem volt a pénzre, hogy fenntarthassam a lakásomat, az életemet. Orvosnak tanulok a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, Magyarországon, és hiába a 100%-os ösztöndíj, ha abból nem tudok megélni. Így hát egy kis lemezboltban vállaltam munkát, ami viszonylag jól fizet, így nem kell minden hónapot éppen, hogy túlélnem.

„Ps:j: Képzeld, azt hallottam, hogy Seung Jun álnéven beszélget néhány rajongójukkal, illetve kpop fanokkal a közösségi oldalakon. Persze, ez nagy valószínűséggel csak egy pletyka, de milyen király lenne már, ha igaz lenne…”

Ahogy pityegett a telefonom, már nyúltam is érte, hogy elolvashassam az üzenetét. Meglepődtem azon, amit írt, és egyáltalán nem láttam értelmét, hogy ez miért lenne igaz. Betudtam csak egy nagyon rossz pletykának, azokból úgyis sok van manapság. Például az éppen sorkatonai szolgálatát töltő Yoochunról, vagy éppen más, hasonló kaliberű sztárokról. Miért pont ez lenne a kivétel?  

„xxxrgshipper: Biztos csak pletyka. Mi oka lenne egy idolnak, hogy álnéven beszélgessen a fanjaival? Mármint persze, biztos szívesen megismerné őket, de az ügynöksége valószínűleg nagyon dühös lenne, ha tudomást szerezne róla. Az is lehet, hogy felbontanák a szerződését, nem? Bár nem vagyok járatos az ilyen dolgokban, de biztos, hogy nem néznék jó szemmel…”

 - Szép napot! – köszönt egy fiatal lány, aki belépett az üzletbe. Rámosolyogtam, és elsötétítettem a mobilom képernyőjét, hogy még véletlenül se azt figyeljem a vásárló helyett.

 - Üdvözlöm! Miben segíthetek? – kérdeztem kedvesen mosolyogva, betartva az üzleti protokollt: mindig a vevő az első. Mosolyom egy pillanatra sem hervadt le az arcomról, próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra, azonban amikor ismételten meghallottam az értesítéseket jelző hangot, ez egyre nehezebben ment.

 - Egész Pécsen koreai, illetve japán előadók albumait kerestem, de sehol sem találtam. Azt reméltem, hogy itt talán szerencsével járok – mondta el az igényeit, mire azonnal kiléptem a pult mögül, otthagyva a telefonomat az egyik kis fiókban, hogy még véletlenül se nyűljak érte.

  - Jó helyre jött. Talán ez az egyetlen lemezbolt a városban, ahol ázsiai zenéket is lehet találni – feleltem mosolyogva, mire szabályosan láttam, hogy felcsillant a szeme örömében. Hátborzongató, és nem a jó értelemben. Az a tipikus rajongó-tekintet, mint akinek ez az élete. Odavezettem a sorhoz, ahol minden ilyen témával foglalkozó CD-t megtalált, majd visszamentem a kasszához. Elővettem a telefonomat – megint – és megnéztem az Instagram üzeneteimet.

„Ps:j: Valószínűleg igazad van.”

Erre nem tudtam mit reagálni. Olyan tömör, és lényegre törő volt, hogy nem volt mit válaszolni rá. Ezek után pedig hetekig nem írt többet. Én tanultam az év végi zh-kra, hogy jól sikerüljenek, hiszen alig két hetem volt odáig, de attól még hiányoztak a beszélgetéseink. Aztán, miután megírtam a „dolgozataimat”, amikre annyit készültem, mintha csak jutalom lett volna, ismét beszélgetést kezdeményezett. Igazán meglepődtem a szavain.

„Ps:j: Mi lenne, ha mostantól nyílt lapokkal játszanánk?”

Nem tudtam mire vélni a kérdését. Fogalmam sem volt, mire gondolt, ezért hát megkérdeztem.

„xxxrgshipper: Mármint? Hogy érted?”

„Ps;j: Én elmondom, ki vagyok, mit szeretek, mit nem, és te is. Nem kerülgetjük a személyes kérdéseket, inkább újrakezdjük ezt az egész ismerkedős dolgot. Na? Benne vagy?”

Örültem neki, hogy – hiába tűnt el több hétre, megjegyzés, vagy akár köszönés nélkül -, még mindig érdeklődik irántam.

 - Ú, csak nem ő írt? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva Anett, ahogy látta, milyen izgatottan nyomkodom a telefonom. Ő volt az egyetlen, aki tudott ezekről az úgymond titkos beszélgetéseinkről. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, akit igazán a barátomnak, sőt, legjobb barátomnak mondhattam.

A kérdésére csak bólintottam, és tovább pötyögtem a szavakat.

„xxxrgshipper: Rendben, akkor játszunk nyílt lapokkal. Kezdjük veled. Mi a neved?”

Türelmetlen voltam, kíváncsi. Ez az ember pillanatok alatt képes belőlem kihozni ezeket az érzéseket. Olyan rejtélyes, titokzatos, és egy kicsit talán zárkózott is. Mint aki magányos.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire leírta azt a tizenkét betűt. Nem tudtam odafigyelni a mellettem hülyeségeket hadováló Anettre, vagy az előttem gőzölgő forró capuccinóra.

„Ps:j: Park Seung Jun.”

Megállt bennem az ütő. Mintha egy pillanatra a szívem abbahagyta volna a dobogást, mint aki elkezd fuldokolni, és nem kap levegőt. Most már értettem mindent; hogy miért titkolózott, miért nem akart magáról semmit felfedni. Értettem a nagy bujdosást, és pont ebből fogtam fel azt is, hogy igazat mond. Hogy ő tényleg az a Park Seung Jun. A KNK fiúbanda rappere és vokalistája, azé a csapaté, akik rövid idő alatt a kedvenceimmé váltak a kpopon belül.

 - Kriszta! – szólongatott értetlenül Anett, de még mindig nem tudtam reagálni. Csak akkor értette, meg, mi a problémám, amikor kivette a telefont a kezemből, és elolvasta az üzeneteket. A nagy némaságunknak végül a mobilom vetett véget. Reflexből nyúltam az asztalon heverő eszközért, majd pillantottam a képernyőre, hogy elolvashassam az üzenetet.

„Ps:j: Minden rendben? Nálunk ilyenkor az a szokás, hogy a másik fél is bemutatkozik…”

Azonnal nekiálltam megírni a választ. Az agyam még mindig nem fogta fel teljesen, hogy kivel beszélgetek, kicsit le volt maradva a cselekedeteimhez képest.

„xxxrgshipper: Persze, minden rendben. Ne haragudj, elkalandoztam. Az én nevem Horváth Krisztina.”

Nem álltam le fanolni, őrjöngeni, vagy hasonló felesleges és gyerekes dolgokat csinálni, csak beszélgettünk tovább, mintha mi sem történt volna. Azonban valami mégis megtörtént: kimutatta a bizalmát irányomba, és ezzel egy hatalmas lépést tettünk egymás felé.

Ezek után sokkal nyíltabban beszélgettünk. Olyan témák jöttek szóba köztünk, mint barátok, munkahely, sőt, általános kérdéssé vált a „Milyen napod volt?”, amikor csak alkalmunk nyílt szót váltani. De most már legalább nem kellett kimentenie magát mindenféle mondvacsinált indokkal; nyugodtan megmondta, hogy fellépése lesz, vagy egy rádióműsorban szerepel, én pedig, amikor csak alkalmam engedte, végighallgattam a dalt, vagy azt, hogy miről beszélgettek. Szépen lassan, a beszélgetéseink folyamán átváltottunk a koreai nyelvre. Én még csak nagyon törve beszéltem, illetve írtam, hiszen csak hobbiból, autodidakta módon tanultam, de ahogy ő félig angolul, félig az anyanyelvén próbálta nekem magyarázni, egyre jobban ment. Mindeközben én próbáltam neki tanítani egy-két magyar szót és kifejezést, amikor kíváncsiságból megkérdete, hogy ezt mi hogy mondjuk.

Ismét hetek teltek el, én egyetemre és dolgozni jártam, ő pedig fellépésekre és gyakorolni. Amikor időnk engedte, beszélgettünk, volt, amikor már a Skype-ot használtuk, vagy a WhatsApp alkalmazást, amin tudtunk beszélni, díjmentesen. Emlékszem arra a pillanatra, amikor először meghallottam a hangját, amikor egyik reggel felhívott.

 - Szia – szólt bele a telefonba rekedten, mint aki megfázott. – Hogy vagy?

 - Szia, jól. És te? Ugye nem megfáztál? – kérdeztem aggodalmaskodóan. Ekkor már hónapok óta ismerkedtünk, mondhatni barátokká váltunk. Szépen lassan szinte mindent megtudtunk a másikról, aggódtunk egymásért, mintha csak testvérek, vagy egy pár lennénk.

 - Nem, dehogy is. Csak az imént volt énekóránk, én pedig mindent beleadtam, ahogy szoktam.

Az a mély hang… Végigfutott tőle a hátamon a hideg, és természetesen a pozitív értelemben.

Egészen addig beszélgettünk, amíg munkába nem kellett indulnom. Szinte olyan volt, mintha ott lett volna mellettem, ahogy a reggeli kávéadagomat iszogattam a kis lakásom konyhájában. Szombat révén csak tízkor nyitottunk, szóval bő két órán keresztül faggattuk egymást mindenféle dolgokról. Ekkor már a napjaink szerves részévé vált az egymással való szóváltás, még ha ez csak annyiból állt is néha, hogy a másik hogyléte felől érdeklődtünk.

Aztán szépen lassan ismételten eljött a tanév vége, ők pedig éppen szünetet tartottak. Egyik nap, pontosan az utolsó vizsgám után, jött egy levél, Seung Juntól. Nem tudtam mire vélni, ezért felhívtam, hogy megtudakoljam, mit rejt a boríték.

 - Nyisd ki, és rájössz. Utána pedig beszélhetünk a részletekről. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. A fehér papírért nyúltam, amely mellettem feküdt az asztalon. Izgatott voltam, kíváncsi. Arra gondoltam, hogy valami előszülinapi ajándék, hiszen nagyon is közeledett az idő, hogy betöltsem a huszonkettőt.

A kezeim remegtek, ahogy óvatosan felnyitottam a levelet. Belepillantottam: egy repülőjegy volt benne.

Nem tudtam mire vélni. Újra a fülemhez emeltem a telefont, de megszólalni nem tudtam. Ebben természetesen benne volt egy enyhe sokk és a rémület is, hiszen a papíron az állt: Budapest – Szöul, 2016. Június 28. Közel két hetem volt felkészülni egy utazásra, amiben még nem is voltam biztos, hogy elmegyek.

 - Na? Örülsz neki? – Hangja remegett az izgatottságtól, ahogy ezeket kérdezte.

Azonnal ezernyi kétség ötlött a fejembe: Hol fogok lakni? Mi lesz a lakásommal? Mi van az ügynökségével? Olyan sok volt a buktató…

A kételyeimnek hangot is adtam a telefonban, azonban ő mindezekre csak nevetve annyit válaszolt:

 - Én itt már mindent elrendeztem. Neked már csak el kell jönnöd.

Így hát izgatottan álltam neki összecsomagolni. Anettel megbeszéltem, hogy hetente legalább egyszer benéz, hogy megöntözze azt az egy-két növényt, amely a hálószobámat díszíti, és hogy kicsit leporolgasson.

Eljött hát a nap… Egyfolytában azon agyaltam, nem hagytam-e valamit otthon. A telefonom, pénztárcám, irataim, minden ott volt nálam, amit nélkülözhetetlennek tartottam. Már nincs visszaút.