1. fejezet - Az ajánlat

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, remélem elnyeri a tetszésetek! Kérlek benneteket, hagyjatok magatok után nyomot, akár chaten, akár a kis pipákkal, akár kommentben! Nekem nagyon sokat jelent!
Jó szórakozást! 

*****

A repülőút kegyetlenül hosszú volt, és unalmas. Több mint tíz órát kellett nyugton ülnöm, a telefonomon nem tudtam mit csinálni, legfeljebb a zenehallgatás volt opció, amihez nem volt kedvem, aludni pedig képtelen voltam. Elültem mindenemet, begörcsöltek a lábaim, ráadásul egy gyerek végig rugdosta az ülésemet. Szinte a Mennyországban éreztem magam, amikor végre leszállt a gép, én pedig kiszabadulhattam. A gyomrom ekkor már ökölnyire zsugorodott az izgatottságtól, és a szívem mintha a torkomban dobogott volna. Alig vártam, hogy átléphessek az ellenőrzőkapun és kiadják a csomagjaimat. Minél előbb látni akartam Seung Junt.

Számítottam rá, hogy a hallban nagy lesz a tömeg, és hogy a rajongók, akik tudomást szereznek arról, hogy kedvencük is itt lesz, szintén megjelennek, azonban arra nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek. Csak nagyon nehezen láttam meg a rám váró sztárocskát fiatal lányok gyűrűjében, ahogy autogramot osztogatott – na jó, ez nem teljesen igaz… A maga 189 centijével nagyon is kimagaslott a tömegből. Nem akartam megzavarni a fotózkodásban, így hát az egyik padra leülve figyeltem a tevékenységét, miközben magamban mosolyogtam rajta. Egészen addig elvoltam ezzel a tevékenységgel, amíg oda nem jött hozzám egy körülbelül velem egyidős srác, és le nem ült mellém. Arcát maszk fedte, napszemüveget viselt, valamint egy baseball sapkát is a fejére húzott. Úgy gondoltam, valamiféle álca lehet, bár ezzel csak még jobban felhívta magára a figyelmet.

 - Gondolom, te vagy Kriszta… - szólalt meg angolul, mire minden figyelmem neki szenteltem. Levette a napszemüvegét, és kicsit lejjebb húzta az anyagdarabot, és így már azonnal megismertem. Seung Jun csapattársa You Jin volt az.

 - You Jin. Örülök, hogy találkozunk. Elmondanád, mit csinál az az idióta? – biccentettem a még mindig fanok között álló barátom felé.

Nem akadtam fent azon, hogy még egy idollal megismerkedtem, sőt, teljesen közönségesen viselkedtem vele. Hogy miért? Azért, mert nem tartottam fontos tényezőnek, hogy híresség, és egy lehetséges „fangörccsel” valószínűleg csak elijesztettem volna.

 - Henceg? – nevetett rám a mellettem ülő férfi, miközben visszavette magára az identitását takaró álcát.

Több gondolat és ötlet is átfutott hirtelenjében az agyamon. Az első rögtön az volt, hogy „Vajon honnét tudta You Jin, hogy én vagyok a keresett személy?”. Ezt letudtam annyival, hogy biztos látott rólam képet, vagy ilyesmi. A második pedig, ami megfordult a fejemben, hogy itt hagyom ezt a társaságot, és a következő repülővel megyek is haza. Hiszen internetes barátom, amint megérkezem az országába, rögtön azzal dicsekszik, hogy nekik mekkora rajongótáboruk van, és hogy imádják őket az emberek. De végül a harmadik elképzelésemet valósítottam meg: a bőröndjeimet otthagytam a szőkével együtt a padnál, és a lehető legnagyobb nyugalommal odasétáltam az énekeshez.

 - Park Seung Jun! – szólaltam meg fennhangon, mire a lánytömeg elhallgatott. Talán azért, mert látták, hogy külföldi vagyok, vagy, mert a szavaim mögött egyfajta vészjósló hangszín rejtőzött. Nem koreaiul szólaltam meg, annyira még nem voltam biztos a nyelvtudásomban, hanem a kettőnk által olyan sokszor használt angolul. – Mégis mi a fenét csinálsz?

Így utólag belegondolva iszonyatosan hisztisnek hathatott a hangom, és a szavaimat is inkább lehetett úgy venni, mint egy féltékeny barátnőét, de inkább betudtam a fáradtságnak. Elvégre több mint huszonhárom órája nem aludtam semmit. Azonban a kék pólóban lévő, tökéletesen beállított hajú, kisfiúsan mosolygó Seung Jun ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésemre, egyszerűen csak odalépett hozzám, és megölelt. Boldogan bújtam hozzá, örültem neki, hogy végre élőben is láthatom, és érezhetem a közelségét.

A rajongók egy emberként hördültek fel, ahogy barátom a karjaiba vont, és többnyire megértettem a bekiabált kérdéseket. „Ő a barátnőd, oppa? Ki ő neked, oppa? Oppa, engem is ölelj meg!”

 - Nem, nem a barátnőm, hanem egy külföldi, nagyon jó barátom, akivel végre alkalmam nyílt személyesen találkozni. – Mikor befejezte a mondatát, én zavartan meghajoltam a fanok felé. Furcsa volt megtenni, hiszen még sosem csináltam ilyet, de tudtam, hogy itt ez a szokás, így ezzel a mozdulattal együtt bemutatkoztam.

 - Horváth Kriszta vagyok, örvendek – szólaltam meg koreaiul. A nyelvet használni is kicsit idegen volt számomra, elvégre eddig a pillanatig egyedül Seung Junnal beszéltem így.  

Fogalmam sem volt, hogy ezek után mi fog következni. Igazán csak ekkor fogtam fel, hogy egy teljesen más országban vagyok, több ezer kilométerre az otthonomtól, egy teljesen már kultúrában. Ráadásul fáradt voltam, megzavart az időeltolódás, és a nyelvük megértéséhez is nagyon nagy erőfeszítéseket kellett tennem. Ahogy magamat ismertem, biztos voltam benne, hogy már nem kell sok ahhoz, hogy az agyam a testemmel együtt felmondja a szolgálatot, és ott helyben, a repülőtér aulájának kellős közepén elájuljak. Szerencsére ez nem következett be – legalábbis nem abban a pillanatban -, és koreai barátom amilyen hamar csak tudott, lerázott mindenkit. Gondolom, látta rajtam, hogy már nem bírom sokáig. Így hát, sűrű bocsánatkérések közepette You Jin és a bőröndjeim felé vettük az irányt, hogy minél előbb a szálláshelyemen találjuk magunkat – amiről még ekkor sem volt fogalmam sem, hogy hol lesz.

 - Aludtál te egyáltalán? – hallottam meg a fülem mellett az énekes halk hangját, miközben nem túl látványosan, de támogatott.

 - Nem igazán… Repülőn nem tudok – nevettem rá gyengén, de azért még tartottam magam. – Na és hol fogok élni az elkövetkezendő egy hónapban? – tettem fel az engem abban a pillanatban leginkább érdeklő kérdést. Nem néztem rá, csak elkaptam a kézitáskám és a három bőröndöm egyikét, miközben kibújtam a srác karjaiból, amelyek addig tartottak. 

 - Majd később megbeszélünk mindent, miután kipihented magad, rendben? – kérdezte, de erre már nem tudtam válaszolni. Elsötétült előttem minden.

Egy meglepően kényelmes ágyban tértem magamhoz, és legnagyobb meglepetésemre, nem voltam benne egyedül.

„Mi a franc? Hol vagyok?” – futottak át az agyamon a kérdések, ahogy felültem, azonban bevertem a fejem az emeletes ágy felső részébe. Tudtam, hogy még a reptéren elájultam, és azt is, hogy miért; a szervezetem nem nagyon bírja, ha huszonnégy óránál tovább kell ébren maradnom, így hát önhatalmúlag úgy döntött a testem, hogy ideje aludni.

Úgy döntöttem, nem ártana felfedezőútra indulni a… Akárhol is vagyok. Ezért hát felkeltem az ágyból, és először is körbenéztem. Egy tipikus srác-szobában találtam magam; egy-két ruha a földön, a polcok videojátékokkal megpakolva, könyvek csak elvétve. Felnéztem a fekvőalkalmatosság felső részére, és legnagyobb meglepetésemre Kim Ji Hunt találtam rajta, ahogy békésen szuszogott. Ezután pedig a falon függő órára pillantottam; hajnali három. Azt sem tudtam, mennyi idő lehetett, amikor a gépem leszállt, vagy amikor kijutottam az ellenőrzőpontról, ezáltal fogalmam sem volt róla, vajon mennyit aludhattam. Mindenesetre fáradt már nem voltam, így végeztem egy kis fejszámolást, és arra jutottam, hogy otthon még csak este hét van. Fogtam a mobilom, és úgy döntöttem, felhívom Anettet, viszont nem akartam felverni a srácokat, ezért amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam a hálószoba ajtaját, és egy közepes méretű, konyhával egybenyitott nappaliban találtam magam.  A főzőhelyiségbe vonultam, hiszen az volt a legtávolabb a hálóktól, így nem kellett attól tartanom, hogy zajt csapnék, vagy, hogy a fiúk felébrednének a beszélgetés hangjára.

Előkaptam a mobilom a zsebemből, és azonnal tárcsáztam a legjobb barátnőm számát. Nem váratott sokat magára, szinte azonnal felvette.

 - Szia! – kiáltott bele a telefonba, és el kellett tartanom a fülemtől, ha nem akartam megsüketülni. – Milyen az élet Koreában? – kérdezte nevetve, mire én is elmosolyodtam. Hallhatóan nagyobb volt a lelkesedése, mint nekem azokban a pillanatokban. Nem tudtam, hol vagyok – mármint azon kívül, hogy ez a fiúk dormja -, Seung Jun mellett ébredtem fel a valószínűleg nagyon is hosszan tartó álmomból, és hajnali három volt. Hajnali három.

 - Szia, Anett. Egész jó, már amennyit láttam belőle abban a húsz-huszonöt percben, amíg magamnál voltam – feleltem a kérdésre nevetve én is, miközben körülnéztem a szekrényekben poharak után kutatva. Mikor találtam egyet, letettem a konyhaszekrényre, és vizet kerestem, amit a hűtőben találtam meg, palackokban. Közben elmeséltem barátnőmnek, hogy feltételezéseim szerint merre lehetek, mire úgy visított, mint amikor először felfogta, hogy Park Seung Jun az a bizonyos internetes barátom.

 - Úristen! Te a KNK lakásán vagy? Hogy lehetsz ilyen nyugodt?! Hozz nekem majd szuvenírt a srácoktól, kérlek! – könyörgött, amire kuncogva ígértem meg neki, hogy szerezni fogok neki valamit.

Nem beszéltünk sokat, hiszen neki még dolga volt; készülnie kellett az éjszakai műszakra a melóhelyén, így vidáman búcsúztunk el, azzal a felszólítással, hogy mindenképpen hívnom kell őt.

Ekkor már négy óra volt, én pedig még mindig nem éreztem úgy, hogy képes lennék aludni. Ezért hát a hűtőben keresgéltem, hogy reggelit csinálhassak a fiúknak, mikorra felkelnek. Valami könnyű, mégis magyaros ízvilágot tükröző ételt akartam nekik készíteni, így anyukám-féle hagymás-sonkás-sajtos tojásrántottát sütöttem nekik, amivel viszonylag hamar megvoltam. Eléggé belelendültem a főzőcskézésbe, így még palacsintát is sütöttem mellé, amivel elég hosszan elbíbelődtem, majd kávét főztem. A frissen főtt fekete ital illatára a házigazdáim elkezdtek kiszállingózni a szobáikból. Először Hee Jun lépett be a nem túl tágas nappaliba.

 - Jó reggelt! – köszöntem neki mosolyogva, koreaiul, mire ugyanazon a nyelven, bár kicsit kómásan, válaszolt. Leült az étkezőasztalhoz, mire elé raktam két tányért; az egyiken kakaós és lekváros palacsinta, a másikon pedig rántotta hevert, fogyasztásra készen. – Kávét? – kérdeztem, mire bólintott, így odatettem az asztalra egy bögrét is.

Pár perc kellett neki, hogy felfogja, ki vagyok, és hogy én csináltam nekik reggelit. Azonnal felkelt és meghajolt felém, hogy bemutatkozzon.

 - Jó reggelt, Oh Hee Jun vagyok, örvendek a találkozásnak – hadarta el a szavakat egy szuszra, és nagyon oda kellett figyelnem, hogy megértsem. Ezt már Seung Junnál is tapasztaltam, hogy ha gyorsan, vagy számára átlagos tempóban beszél az anyanyelvén, akkor nagyon koncentrálnom kell, különben olyan, mintha összefolynának a szavak.

 - Ó, igen. Horváth Kriszta vagyok, én is örvendek – hajoltam meg óvatosan. Továbbra is furcsának hatottak számomra ezek a mozdulatok, de igyekeztem, hogy ne tűnjenek tőlem idegennek.

Pont a bemutatkozás alatt jelent meg You Jin is, aki már sokkal éberebb volt a csapattársánál.

 - Jó reggelt – köszönt vigyorogva. – Azt nekünk csináltad? – nézett kíváncsian a konyhapulton lévő kajára, mire csak nevetve bólintottam. Őt is kiszolgáltam, reggelivel és kávéval egyaránt.

A bemutatkozós jelenetet még kétszer játszottam el; egyszer Ji Hunnál, másodszor pedig In Seongnál. Mind a ketten kicsit zavarban voltak, és a hangulat csak akkor oldódott fel igazán, amikor Seung Jun is megjelent. Ő volt a későn kelő a bandában, ő érkezett legutoljára. Mikor odalépett hozzánk, az volt az első dolga, hogy hosszú karjaival átkarolt, és puszit adott a fejemre. Ez nem esett nehezére, tekintve, hogy több mint egy fejjel magasabb volt nálam.

 - Jó reggelt. – Ő magyarul köszönt, amin kicsit megdöbbentem, noha tisztában voltam vele, hogy tudja – elvégre én tanítottam neki. Csak mosolyogva bólintottam, és miközben leült, ő elé is odaraktam egy nagy tányér rántottát, pár darab palacsintát és egy bögre kávét.

 - Jó étvágyat – mondtam neki nevetve, mire ezúttal ő biccentett a fejével, és nekiállt habzsolni az ételt.

 - Ez nagyon finom! – jelentette ki, amit a többiek is nem sokkal őelőtte. Megköszöntem, majd nekiálltam elmosogatni, de Ji Hun kivette a kezemből a szivacsot.

 - Majd én. Hiszen te vagy a vendég, és mégis te csináltál nekünk kaját – mosolygott, mire ráhagytam.  

Ez a kis családias idill nem tartott sokáig, ugyanis amikor én is leültem végre-valahára enni, az ajtó felől csipogást hallottunk, és egy kedves arcú, nálam nem sokkal magasabb férfi lépett be a lakásba. Nem tudtam, ki ő, de mikor a fiúk kissé meghajoltak felé, és köszöntek, én is így tettem.

Az újonnan érkezett gyorsan ledobta a táskáját a bőrszínű kanapéra, ami a nappaliban volt, és odajött hozzánk.

 - Üdvözlöm, Lee Yong Hwan vagyok, a fiúk menedzsere, örülök a találkozásnak. Seung Jun már sokat mesélt magáról – mutatkozott be, mire elnevettem magam.

 - Horváth Kriszta, szintén örvendek – nyújtottam neki kezet, amit mosolyogva megrázott.

Miután túl voltunk a formaságokon, ő a srácokkal kezdett el beszélni. Nem értettem teljesen, hogy miről, de abból a pár szóból, amit megismertem, azt szűrtem le, hogy a banda egy új klippel készül visszatérni. Miközben ők megvitatták a dolgaikat, én ettem és magamban kezdtem el gondolkodni. Örültem, hogy eddig nem nagyon kellett használnom a koreai nyelvtudásomat, szinte csak a bemutatkozásoknál. Eddig egész jól megvoltam itt, bár még mindig nem tudtam, hol fogok lakni, vagy, hogy egyáltalán hol vannak a bőröndjeim. Azonban már nem kellett sokat várnom a válaszokra, mert miután Seung Junék befejezték a társalgást, barátom odalépett hozzám. A többiek addig elvonultak a szobáikba, és csak Yong Hwan maradt velünk, amiből arra következtettem, hogy ez egy igencsak komoly beszélgetés lesz.

Ezúttal angolul szólalt meg, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Ha tehettük, mi mindig angolul beszéltünk, talán azért, mert tudta, hogy nekem kicsit kellemetlen még az anyanyelvén beszélnem.

 - Az a helyzet, Kriszta, hogy az elszállásolásodra két lehetőséget tudunk ajánlani… - kezdett bele óvatosan a mondandójába a barátom. Természetesen, azzal tisztában voltam, hogy itt nem maradhatok a fiúkkal, így kíváncsian vártam az opciókat. – Természetesen te választasz, mi nem erőltetünk rád semmit. Az egyik az, hogy a szüleimnél lennél ebben az egy hónapban, azonban ők nem beszélnek angolul. – Bólintottam, hogy felfogtam, mire a másik ajánlatot már a menedzser mondta el nekem.

 - A másik az, hogy a cég biztosítja számodra a szomszéd lakást, amennyiben szerepelsz a KNK új videoklipjében – jelentette ki komolyan, én pedig ebből azonnal tudtam, hogy nem viccel. De még folytatta. – És amennyiben később visszatérsz, ugyanilyen, vagy legalábbis ajánlattal szolgálunk.

A döbbenet elhatalmasodott rajtam, alig tudtam megszólalni. Természetesen, már tudtam, melyik verziót fogom választani, nem is volt kérdés, csak meglepett maga az ajánlat.

 - Benne vagyok. Csináljuk – nyögtem ki pár, óráknak tűnő másodperc után.

*****

Köszönöm, hogy elolvastad!