2. fejezet - Szerződés

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, egy kis késéssel. Ne haragudjatok, és jó szórakozást!
(Mellesleg nagyon köszönöm az 5 feliratkozót!)

*****

A kanapén ültem, meredtem magam elé és fogalmam sem volt, mit kéne, csináljak. Seung Jun a cég elnökével beszélgetett természetesen koreaiul. Valamilyen szerződésről volt szó, valamint néha a nevemet is kihallottam, ebből tudtam, hogy rólam beszélnek. Megkönnyebbülés volt, amikor mindketten angolra váltottak; ez volt a jele, hogy végre engem is be óhajtanak vonni a társalgásba.

 - Szóval, Kriszta, arról beszéltünk, hogy a cég szeretne szerződést kötni veled. Az lenne a lényege, hogy akárhányszor Koreában jársz, felajánlunk egy munkát; lehet ez modellkedés, vagy egy MV-ben való szereplés. Ha elfogadod, akkor biztosítjuk számodra a lakást, és rendesen meg is fizetünk – magyarázta a számomra eddig ismeretlen férfi, mire bólintottam. – Persze, nem muszáj azonnal döntened, viszont ha aláírod, akkor bizonyos időközönként muszáj ide utaznod.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Egészen eddig a pillanatig abban a hitben voltam, hogy ez csak egyszeri ajánlat, hogy biztosan csak vészhelyzet lépett fel, és kell egy beugró. De hogy hosszabb távon akarnának alkalmazni, az meg sem fordult a fejemben.

 - Miért én? – merült fel bennem a meglehetősen egyértelmű kérdés, elvégre nem mindenki kap ilyen légből kapott ajánlatot egyik napról a másikra. Attól tartottam, hogy ennek lesz valami hátulütője számomra, és akármennyire is bíztam Seung Junban, nem akartam rossz döntést hozni.

 - Mert szép vagy és az alakod is nagyon jó. A cégünk úgy döntött, több külföldit szeretnénk alkalmazni, nem csak Ázsiából, és úgy gondoltam, ez egy jó kezdet lenne – felelte az elnök, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.

 - Értem – jegyeztem meg, miközben nekidőltem a kanapé támlájának és elmerültem a gondolataimban. Fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom, de tudtam, hogy ez egy egyszeri alkalom. Előtte soha nem gondolkodtam a szórakoztatóiparban, mint számomra lehetséges jövőben, de ezúttal egy teljesen új kapu nyílt meg előttem. Meg kellett fontolnom, hogy aláírjak-e egy szerződést, úgy, hogy mellette egyetemre járok és munkahelyem is van. A főnökömről tudtam, hogy nem díjazná, ha időnként lelépnék egy-két hétre, és rövid időn belül kipenderítene a boltból. De élni akartam a lehetőséggel. – Szeretném aláírni a szerződést, azonban lenne néhány akadály, ami közrejátszhat.

 - Mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és ezúttal a mellettem ülő barátom is kérdően nézett rám. Valószínűleg nem akart belefolyni a beszélgetésünkbe, és inkább csak külső megfigyelőként volt jelen, miután ő megbeszélte a felettesével, amit akart.

 - Egyetemre járok, valamint munkahelyem van, több mint nyolcezer kilométerre innét. A főnököm nem örülne, ha időnként hetekre lelépnék, akár szólok neki, akár nem – magyaráztam el neki a kétségeimet, mire Seung Jun mellettem felkuncogott, a felettese pedig ugyanígy tett.

 - Már nem azért, Kriszta, de kétlem, hogy ha elfogadod, még szükséged lesz a munkádra – nevetett fel végül az idol, mire rápillantottam. Kellett egy kis idő, amíg felfogtam, hogy gondolta, de amikor leesett, csak egy „Ó”-t tudtam kinyögni.

 - Valamint az egyetemre is van egy megoldásunk. Illetve inkább lehetőségnek nevezném, ha nem szeretnél kéthavonta tíz órát repülni ide, aztán vissza ugyanennyit – vette át a szót az elnök – akinek a nevét még mindig nem tudtam, ugyanis a bemutatkozás a beszélgetés elejéről valahogy lemaradt. Kíváncsian fordítottam felé a tekintetemet, szemeimből kiolvasható volt az érdeklődés és a kérdés: Mi az a lehetőség?

Annyira hirtelen volt az egész, olyan váratlan. Csak azért imádkoztam, hogy később legyen időm alaposabban is átgondolni a döntésem, és ne bánjam meg.

 - Arra gondoltam, hogy ha elfogadod az ajánlatunkat, márpedig ezek szerint szándékodban áll, cserediákként egy évet eltölthetnél a Szöuli Nemzeti Egyetemen, mint orvostanhallgató. A bejutást én elintézem, a dékán egy jó barátom, így az esély adott, csak rajtad múlik. És akkor természetesen több munkád lenne a cégnél.

Ott lebegett a kimondatlan mondat a levegőben: „Ezáltal több pénzt keresnél, és nekünk is több hasznunk lenne belőled.”

Ezen el kellett gondolkodnom. Legszívesebben azonnal igent mondtam volna, de úgy gondoltam, egy ilyen horderejű döntést meg kell beszélnem a szüleimmel és Anettel, hiába az én életemről van szó.

 - Akkor ez azt jelenti, hogy ide kell költöznöm, ugye? – kérdeztem rá nyíltan a szavak mögé bújtatott enyhe utalásra, mire bólintott. – Ebben az esetben viszont beszélnem kell róla a szüleimmel és a barátaimmal. Remélem, megérti.

Ezután elköszöntünk a férfitől, megbeszéltünk egy időpontot másnapra, aztán pedig Seung Junnal felfedezőútra indultunk a cég épületében. Kíváncsi voltam a felépítésére, hogy mi hol található, így bejártuk a stúdiókat, a gyakorló- és fotótermeket, szinte mindenhol voltunk az emeletes építményben.

 - Mondd csak, Seung Jun… Szerinted mit kéne tennem? Mármint maradjak? Költözzek ide? Te örülnél nekem? És vajon a többiek mit szólnának hozzá? Anett így is eléggé ki lesz akadva, mert… - zúdítottam barátomra a kétségözönömet, azonban a mondatom felénél nevetve félbeszakított.

 - Nyugi, nyugi – csitított. – Ez a te döntésed. Természetesen, én nagyon boldog lennék, ha a tervezettnél tovább lennél itt. Több időnk lenne egymásra, eljárni együtt. Megmutatnám Szöult. A többiek pedig el fogják fogadni a döntésed, hiszen a barátaidról és a családodról van szó. Én is el fogom fogadni, ha úgy határozol, hogy nem maradsz itt.

Talán most először mutatta meg nekem a komoly oldalát a több mint egy éves ismeretségünk alatt. Így utólag belegondolva, annyi minden történt ez alatt az idő alatt… Megtudtam, hogy a véletlenül talált internetes barátom valójában koreai, ráadásul egy idol. Tulajdonképpen végig csak sodródtam az árral, miért most ne tegyem? Talán azért, mert ezúttal a döntésem túl sokáig hatna ki? Ki tudja, hogy kerülök ki ebből? Ha egyszer elhatározom magam, már nem tudok kihátrálni…

 - Azt hiszem, kicsit tartok ettől az egésztől – jelentettem ki halkan, amikor a körutat befejezve kiléptünk az utcára. – Tudod, elszakadni az otthonomtól, az országomtól – magyaráztam, mikor barátom értetlen tekintettel meredt rám. – Nem szívesen hagynám ott őket, de tényleg szeretném ezt a szerződést, hiszen így egy olyan világ nyílna meg előttem, amiről korábban még csak nem is álmodtam.

Úgy tűnt, mintha a szavaimtól gondolkodóba esett volna, így csendben sétáltunk, egyenesen a dorm felé. Úgy döntöttem, megvárom, amíg ő szólal meg, szóval nekem is volt elég időm agyalni a kialakult helyzeten.

„Milyen abszurd már ez az egész kialakult helyzet? Egy huszonkét éves, magyar lány egy koreai idollal sétálgat Szöul utcáin, miközben azt fontolgatja, hogy aláírjon-e egy szerződést. A legtöbb kpopper a helyemben azonnal igent mondana, valószínűleg. Egyáltalán én minek gondolkodom rajta? Hiszen alapból az volt a tervem, hogy az egyetem után Dél-Koreába jövök. Akkor mégis minek…”

Hirtelen egy kezet éreztem a csuklómon, ahogy megállásra késztet. Felnéztem a nálam olyan húsz centivel magasabb énekesre, szemöldökömet kíváncsian felvontam.

 - Megérkeztünk – felelte a ki nem mondott kérdésre, mire összezavarodottan bámultam fel az épületre. Valóban ott voltunk, én pedig nyugodt szívvel sétáltam volna tovább, ha csak fel nem ráz.

 - Ne haragudj, elbambultam – nevettem rá zavartan, majd mindketten megindultunk a bejárat felé.

Még csak fél egy volt, így nem is gondoltam rá, hogy akár anyuékat, akár Anettet felhívjam, ezért úgy döntöttem, kipakolok a bőröndjeimből. Azonban ezt a tervemet meghiúsította az ajtómban ácsorgó KNK és ez Seung Junt ugyanúgy meglepte, mint engem.

 - Mit kerestek ti itt? – kérdeztem, és már előre rosszat sejtettem, amikor mind a négyen aranyos kiskutyaszemmel néztek rám – vagyis csak próbáltak, de a szándék megvolt. Nem értettem, mit akarhatnak.

 - Izé… Csak azt szeretnénk kérdezni, hogy… - kezdett bele óvatosan You Jin, aki most már inkább kerülte a szemkontaktust. Mit ne mondjak, iszonyatosan aranyosan néztek ki, ott ácsorogva a szűk folyosón, zavarban, miközben a szöszi beszélt helyettük. – Főznél nekünk ebédet?

Leesett az állam a kérdéstől. Hogy mit akarnak? Azt akarják, hogy főzzek rájuk? Ez most komoly? Esetleg ne mossam ki a ruhájuk, vagy takarítsak fel?

Felsóhajtva léptem hozzájuk közelebb, miközben megveregettem szerencsétlen szóvivő vállát. Áldhatják a jó szívemet, mit ne mondjak.

 - Most az egyszer, oké? És nálatok főzünk, mert én még nem vásároltam be.

Végülis az egész helyzet viccesre sikeredett. Ahogy ott álltam a konyhájukban – akárcsak reggel – és próbáltam nem megbotlani a segíteni szándékozó srácok lábaiban. Őszintén, eleinte fogalmam sem volt arról, mit készítsek nekik. Viszont találtam a fagyasztójukban húst, így mindenképpen valami ilyesmire kellett fókuszálnom, ezért úgy döntöttem, pörköltet csinálok. Miért is ne? Ismerkedjenek csak a magyar ízvilággal. Bár, ha jól tudom, náluk is vannak hasonló ételek, szóval nem valószínű, hogy új nekik.

Ilyenkor áldom anyumat, hogy megtanított főzni, hiszen sokkal jobb a saját kezeimmel elkészíteni az ennivalót, mint zacskós kajákon élni. Ennek hála, úgy egy óra elteltével az öt srác elé tudtam tenni az elkészült ételt, és ők, mintha egész nap nem ettek volna egy falatot sem, úgy vetették rá magukat.

 - Honnan is jöttél, Kriszta? – kérdezte meg teli szájjal Hee Jun, mire furcsállóan Seung Junra néztem. Azt hittem, legalább némi információt elmond rólam, mondjuk azt, hogy hol lakom.

 - Magyarországról – feleltem egyszerű vállvonással a kérdésre, mire mosolyogva megjegyezte:

 - Szeretem a magyar konyhát.  

Ezután a kis közjáték után csendben ettünk tovább. Úgy gondoltam, és valószínűleg ők is, hogy nincs értelme megtörni a meghitt csendet, a nyugalmat. Valószínűleg már előre éreztük mindannyian, hogy nem sokáig lehet részünk benne.

Estefelé úgy döntöttem, felhívom anyát. Nem is beszéltem vele azóta, hogy közöltem, elutazom a világ másik felére egy hónapra. Még mindig a fiúk lakásán voltam, egészen jól elhülyéskedtük a délutánt, és alkalmam nyílt jobban megismerni őket. Például üvegezés közben megtudtam, hogy Ji Hun szereti, ha vakargatják a hátát, In Seong pedig fél a bogaraktól.

 - Szia, anya – köszöntem bele a telefonba, mikor a csörgetést jelző búgás megszűnt, és meghallottam a kutyánk, Aliz ugatását a háttérben.

 - Szia, kincsem! – szólalt meg ő is kitörő örömmel, mire elmosolyodtam. Hogy hiányzott ez a hang! – Hogy vagy? Minden rendben? Eszel rendesen? – kezdett el bombázni aggódó kérdéseivel, mire felnevettem, és készséggel válaszoltam az összes kérdésére. A srácok a nappali másik végéből néha furcsán néztek felém, kivéve Seung Junt, aki örömtelien figyelte, ahogy beszélgettem. Közben anya kihangosította a telefont, így már apukám hangját is hallottam. Neki is köszöntem, majd elkezdtem nekik mesélni.

 - Képzeljétek, kaptam egy munkaajánlatot itt, Szöulban. Hosszú távon számítanak rám, és még szerződést is ajánlott a cég elnöke – kezdtem bele, mire a meglepődés hangjait hallottam kiszűrődni a torkukon. – És lehetőségem van az egyik szöuli egyetemen tanulni, ha nem akarok bizonyos időközönként ingázni a két ország között.

 - Ez nagyszerű! – örvendezett apa, mire ismételten elmosolyodtam. Anyu viszont nem reagált, csak hallgatott a vonal túloldalán. Végülis, mindig így volt: apu örült, ha lehetőségeim adódtak, anya pedig aggódott, és inkább marasztalt volna. Biztos voltam benne, hogy ezúttal is ezt akarja tenni, éppen ezért lepődtem meg, amikor mosolygós hanggal közölte:

 - Gratulálok. Remélem, teljességgel kihasználod. Hiszen egy álmod vált valóra.

Igen, egy álom… Mindig is Dél-Koreába akartam jönni, hogy továbbtanulhassak, azonban ez a tervem meghiúsult, amikor nem vettek fel egyik egyetemre sem, mint ösztöndíjas diákot, egyedül pedig nem tudtam volna fizetni a tandíjat. De továbbra sem akartam elszakadni otthonról, végképp nem véglegesen.

 - De nem valószínű, hogy itt fogok egyetemre járni. – A hangom halk volt, de határozott. Nem akartam azért ennyire elszakadni az otthonomtól, és csak szünetekben hazajárni. Akkor már inkább elviselem kéthavonta a tíz órás repülőutakat, mintsem hogy csapot-papot otthagyva éljek Szöulban. Vagy lehet, hogy mégis ezt kéne? Hiszen ezzel egy teljesen új fejezet nyílna az életemben… De félek.

 - Figyelj, kislányom. Én teljességgel melletted állok, de szerintem menned kéne. Láss világot, élvezd az életed. Mi nem tehettük meg, viszont te igen, és ha ilyen jó lehetőség adódik, élj vele. Tudom, hogy nem mered, az okát is tudom, hogy miért. Hiszen vagy ezerszer eljátszottuk ezt már, de mindig is ez volt az álmod. Hát akkor éld meg! – Apa apró monológjától könnyek szöktek a szemembe. Sejthettem volna, hogy így fog reagálni. De tudom, hogy anya ugyanezen a véleményen van.

Ez után ejtettük a témát, és csak szabadon beszélgettünk, míg végül nyolc óra felé elköszöntem tőlük, hogy beszélhessek egy kicsit Anettel is. Az ő véleménye is ugyanaz volt, mint a szüleimé, csak ő a véleménye és a hír közé odacsempézett egy kis szolid visítozást is, öröme jeléül. Azt mondta, bárcsak neki lennének ilyen lehetőségei, és közölte, hogy mindenképpen meg fog látogatni. Így tehát eldöntöttem, hogy elfogadom az ajánlatot, és aláírom a szerződést. Tulajdonképpen itt kezdődött életem legnagyobb kalandja.

 *****

Köszönöm, hogy elolvastad! Ha tetszett, kérlek, hagyj nyomot magad után, akár kommentben, akár chaten, vagy iratkozz fel!