18. fejezet - Mindennél jobban (Seung Jun szemszög)

Litániát majd az epilógushoz írok, ha nem bánjátok. Ehhez az 1356 szóhoz meg csak jó szórakozást kívánok, annak ellenére, hogy nagyon rövid lett, és olyan semmilyen az egész. Nem vagyok büszke erre a fejezetre, de egy elég szar szakítást követően nem tellett többre, sajnálom. Azért igyekszem az epilógust jobban megírni. 

*****

Ha bárki is megkérdezte volna, milyennek gondolom Kriszta szüleit, valószínűleg nem találtam volna telibe. Sőt, erősen mellélőttem volna. A fogadtatás felettébb kedves volt, az édesanyja megölelt, az apja és az öccse kezet fogott velem, de ez a barátságos viszony csak addig tartott, amíg a nők el nem vonultak kicsit, minket magunkra hagyva.

Mivel az idősebbel nem nagyon tudtam kommunikálni, hiszen a magyar nyelv annyira még nem ment, így Rolanddal, a fiatalabb testvérrel próbáltam meg, szintén sikertelenül.

 - Te vagy az a srác, aki miatt haza jött Szöulból, igaz? – szólalt meg végül, egész jó angolsággal, meglehetősen ellenségesen. Kínosan elvörösödve lesütöttem a szemem, és aprót bólintottam. – Ha még egyszer megbántod a nővéremet, a torkodon keresztül fogom kirángatni a belső szerveidet, miközben… - fenyegetett, mire konkrétan megijedtem. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Kriszta bejött, és leteremtette.

 - Ne haragudj, csak egy kicsit nagy a fantáziája. Elvégre író, vagy mi a szösz – nevetett fel zavartan, majd sápadt arcomat látva a vállamra tette a kezét. – Minden oké, Seung Jun?

 - Persze… Hogyne… - feleltem, még mindig kissé riadtan pillantgatva a két férfira. – Nem akarunk mégis inkább visszamenni? Lehet, hogy nem volt ez olyan jó ötlet.

 - Ne legyél nevetséges, mindjárt ebédelünk. Igazság szerint azért jöttem, hogy szóljak, ti is üljetek asztalhoz. – Még mondott valamit a többieknek, aztán mindannyian felálltunk, és átsétáltunk az étkezőbe.

Ez volt az utolsó előtti napunk Magyarországon, másnap délután már indultunk vissza. Az én ötletem volt, hogy látogassuk meg a családját, mert az engedélyüket akartam kérni, hogy Krisztával randizhassak, ahogy ez nálunk is szokás, bár ez utólag lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet. Ez után a fenyegetés után meg végképp.

Az asztalhoz ülve a család két férfitagja még mindig szúrós szemekkel bámult, de próbáltam nem észrevenni, és inkább a háziasszony kedves fecsegésére figyelni. Ő elég jól beszélt angolul, és láthatóan szívesen látott a házban.

 - Nem tudom, milyen ételeket esztek ti ott, Koreában, szóval elég sok mindent csináltam, remélem, ízleni fog. Készítettem neked elő pálcikákat is, hátha azzal könnyebben megy majd az evés, tudom, hogy ti azt is használjátok, és… - Szinte le sem lehetett lőni, annyit beszélt. Én csak mosolyogtam, bólogattam, illetve megköszöntem a dolgokat, amikor kellett. Igyekeztem a jól nevelt, illedelmes férfi benyomását kelteni, és az ebéd végére úgy láttam, az édesapa is kezd megenyhülni, bár éreztem, hogy még egy komoly beszélgetés vár rám leendő apósommal. Nem is tévedtem sokat, nem sokkal az evés után Roland külön hívott, és tolmácsot játszva fordította nekem apja szavait.

- Tudod, lehet, hogy a lányom megbocsátott neked – kezdte. –, de én nem bízom benned. Éppen ezért figyelmeztetlek: Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére, különben többé nem lesz, amire vigyázhatsz. Értve ezt a szemedre és a lányomra egyaránt – figyelmeztetett, mire én nagyot nyeltem. Tényleg megrettentem ettől a férfitől, és ki is néztem volna belőle, hogy megteszi. Csak ijedten bólintottam – mint egy félős kiskutya -, mire a fenyegető üzemmódból egy sokkal barátságosabba váltott. – Most, hogy ezt megbeszéltük, mit szólnál egy sörhöz? Vagy tudod mit? Van nagyon jó minőségű házi pálinkám, megéri megkóstolni.

A kóstolásból végül ivászat lett, és így esett, hogy hulla részegen érkeztem vissza ideiglenes szállásomra. Lilla mondjuk nem nézte jó szemmel, de a kezembe nyomott egy kávét, ami kissé józanítóan hatott rám, majd elküldött, hogy vegyek egy hideg zuhanyt. Kellett egy jó óra, mire annyira elmúlt az alkohol hatása, hogy képes legyek érthető mondatokat összerakni angolul. Nem azért, én ittasan bármilyen nyelvet beszélek, de az már más kérdés, hogy a környezetem megérti-e.

 - Jobban vagy? – kérdezte jótevőm negédesen, arcára finnyás fintor ült. Igen, Anett húga még a beköltözésemkor kijelentette, hogy ezen az egy héten egyszer elnézi, ha leiszom magam, de a második alkalommal kirak a lakásból. Szerencsére nem kellett következő alkalomtól tartania, hiszen egy nap múlva utaztam haza.

 - Igen, köszönöm. És ne haragudj, nem így terveztem ezt a napot – nevettem rá kínosan. Ennyiben ki is merült a beszélgetésünk, én nekiálltam összepakolni, bár voltak pillanatok, mikor még mindig kettőt láttam a dolgokból, így kissé nehézkesen ment. A csomagolásból végül az lett, hogy ledőltem egy kis késő délutáni sziesztára, és sikeresen el is bóbiskoltam. Arra keltem, hogy nyílt a szobám ajtaja, és Kriszta lépett be rajta. Először azt hittem, csak álmodok, de amikor leült mellém, és simogatni kezdte a hajamat, jólesően felsóhajtottam.

 - Hogy van a másnapod? – kérdezte halkan, éreztem a hangján, hogy mosolyog.

 - Most, hogy itt vagy, már szinte nem is érzem. – Bár ez nem teljesen volt így, de eléggé sikerült elvonnia a figyelmem a gyomor- és fejfájásról ahhoz, hogy ne émelyegjek.

 - Hazudsz – jelentette ki bármiféle neheztelés nélkül a hangjában, majd lehajolt hozzám és megcsókolt. Pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg, csak élveztük egymás közelségét, a bensőséges pillanatot, ami megadatott nekünk. – Tudod, nem gondoltam volna, hogy így végezzük. Sokkal fájdalmasabb és szomorúbb jövőt képzeltem magunknak, mikor hazajöttem, de nem bánom, hogy nem úgy lett. – Ismét csend telepedett ránk, láthatóan nem tudta, hogyan fejezze ki magát megfelelően. Éreztem, hogy az eddigi még csak a bevezetés volt.  – Szóval, amit mondani akarok, az az, hogy… Visszautazom veled Koreába.

Sikerült a hírre olyan hirtelen felülnöm, hogy lefeleljem őt. Persze, csak nevettünk az egészen, azonban az én örömöm nem csak ez okozta – vagyis csak részben. Elképzelhetetlenül boldoggá tett, hogy visszatér velem. Így nem kellett azon aggódnom, hogy mit értett az elnök „következmények” alatt, és magam mellett tudhatom. Már csak annyi a dolgom, hogy ne vétsek több hibát.

 - Mindened megvan? Nem fogsz elájulni, ugye? – kérdeztem, ahogy leszálltunk a repülőről, és szinte azonnal átkaroltam, ahogy elérhető közelségbe került, azonban ahogy kiértünk az aulába, rengeteg fan vett minket körül. Voltak, akik „KriszJun” táblákkal köszöntöttek minket – gondolom, akik látták a live-ot Instagramon -, és voltak, aki egyszerűen csak fényképeket csináltak rólunk. Nem engedtem el a barátnőmet, nehogy elvesszen a tömegben, inkább csak még közelebb húztam magamhoz.

A helyzet kísértetiesen hasonlított az előző alkalomra, amikor együtt voltunk a reptéren. Mindenhonnét jöttek az „Oppa, ő a barátnőd?” kérdések, én pedig nem voltam képes másra, mint büszkén mosolyogva bólogatni. Fotósok is tömegével voltak, valószínűleg jó pár kép készülhetett rólunk. Nagy eséllyel másnap már a címlapfotókon nézegethetjük magunkat.

Mivel kora délután volt, nem találtuk otthon a srácokat, így bementünk a céghez, miután lepakoltuk a cuccainkat. Kézen fogva sétáltunk be a gyakorlóterembe, eléggé meglepve ezzel a barátaimat.

 - Na, ki tért haza? – kiáltottam fel, kitárva a karomat, ezzel magammal rántva Krisztát is, aki csak nevetett a hülyeségemen. A fiúk a nyakamba ugrottak – You Jint kivéve, aki csak a fejét fogva nevetett rajtunk, és a barátnőmhöz lépett oda először.

 - Nem tudom, hogy mivel vett rá, hogy visszagyere, de örülök, hogy itt vagy – ölelte meg kedvesen, mire Ji Hun, Hee Jun és In Seong is csatlakozott hozzá, így csoportos ölelésbe vonva a magyar lányt. – Az elnöknél voltatok már? – kérdezte, mikor mindannyian kiszabadultak a karok szorító fogságából.

 - Nem, előbb hozzátok akartunk beköszönni – válaszolt helyettem a párom. – De ha szeretnél, te itt maradhatsz, én meg lefutom a tiszteletköröket – ajánlotta, mire hálásan mosolyogva bólintottam.

 - Az király lenne – feleltem.

 Meglepődtem, amikor miután elment, az első kérdés felém nem az volt, hogy „Milyen volt Magyarország?” vagy hogy „Hogy-hogy hazajött?”, hanem Ji Hun egyszerűen csak hozzám vágta:

 - Lefeküdtetek?

Hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam, a víz megakadt a torkomon nyelés közben, és majdnem a többiek arcán és ruháin landolt. Láthatóan mind a négyen erre voltak kíváncsiak, ugyanis senki nem szólta meg a nem túl finom szóhasználatáért.

 - Megbocsáss? – Enyhén szólva felháborodtam a feltételezésen. Nem vagyok az a típus, aki az első héten megdönti a csajt, ha teheti, na meg, ha ilyen is lennék sem lett volna rá lehetőségem. De nem tágítottak, így kénytelen voltam válaszolni. – Nem, nem feküdtünk le. Sőt, még csak egy ágyban, vagy egy lakásban sem aludtunk egyszer sem – tagadtam le egyből minden felmerülő gyanút.

Nem mintha nem akartam volna, persze, hogy akartam, hiszen mégiscsak férfiből vagyok, ráadásul Kriszta is egy nagyon vonzó nő. De volt bennem annyi tartás, hogy ne is próbálkozzak egy darabig. A kapcsolatunk túl törékeny lábakon állt hozzá.

Ha majd minden rendben lesz közöttünk, és egyenesbe tudunk hozni mindent az életünkben, akkor talán. De most még nem.

 - Te tényleg nagyon szereted őt, igaz? – kérdezte Hee Jun halkan, figyelve, hogy ne túl hirtelen szakítson ki a gondolataimból. Nem tudtam mást tenni, csak bólintottam.

 - Tényleg. Mindennél jobban.